Ilona az ebédlőasztal mellett ült a kedvenc hintaszékében, valami rózsaszín fonalat kötögetett, és olyan derűsen mosolygott, mintha nem is egy jubileumi ünnepségről kellett volna egyezkedniük, hanem közös nyaralást terveznének.
— Ó, Eszterkém, végre megjöttél! — intett a székre. — Ülj csak le, feltettem a vizet teának.
Eszter leült. Az asztalon már ott feküdt egy lista: gondosan megírva, lila tollal, katonás rendben.
— Tessék — tolta elé Ilona a papírt. — Mindent összeírtam. Húsból kell legalább tíz kiló, halból öt, zöldségből jó sok, és természetesen torta is. Márk a krémest szereti, ezt te is tudod.
Eszter lassan beszívta a levegőt.
— Ilona, nekem nincs erre hatvanezer forintom.
Az anyósa értetlenül felvonta a szemöldökét.
— Miféle hatvanezer?
— Az ételekre.
— Ugyan már, ne kezdd! — legyintett Ilona könnyedén. — Dolgozol, van fizetésed.
— Három hónapja betegállományban vagyok — Eszter érezte, hogy megremeg a hangja. — Nincs ennyi pénzem.
— Akkor kérj kölcsön! — vágta rá Ilona, mintha a világ legegyszerűbb dolgáról lenne szó. — Vagy segítsen Márk. Férfi, nem? Az a dolga, hogy eltartsa a családját.
Eszterből nevetés szakadt ki, de abban semmi vidámság nem volt. Inkább úgy hangzott, mintha valaki láthatatlan kézzel elszorította volna a torkát.
— Márk a fizetését az autóra költi — mondta. — Meg annak a tévének a hitelére, amit a múlt hónapban ketten megvetettek.
— Ez most mellékes — zárta le Ilona élesen. — Okos lány vagy, majd kitalálod. Vagy azt akarod, hogy az én kerek évfordulóm nyomorúságos legyen?
Eszter hirtelen ránézett.
— És miért nem szervezi meg maga? Van nyugdíja.
Ilona arca egy pillanat alatt megfagyott.
— Ez a te kötelességed menyemként — mondta lassan, tagoltan, mintha egy gyereknek magyarázna. — Vagy azt képzelted, csak úgy hozzáadtalak a fiamhoz?
Eszterben ekkor valami végleg elszakadt. Felállt.
— Én nem vagyok a cselédje — mondta halkan. — És a pénztárcája sem.
— Hát te… — Ilona is felpattant, a kötés lecsúszott az öléből a padlóra. — Most fenyegetni mersz engem?
— Nem fenyegetem — Eszter felkapta a táskáját. — Csak közlöm, hogy ezt nem fogom megcsinálni.
— Akkor ne is gyere el az ünnepségre — sziszegte az anyósa. — Márknak pedig el fogom mondani, mennyire hálátlan vagy.
Eszter már az ajtónál állt.
— Mondja csak el — felelte, aztán kilépett a lakásból.
Otthon az első dolga az volt, hogy felhívja Márkot.
— Szia — szólt bele a férje fáradt hangon. — Mi van?
— Anyád azt várja, hogy én szervezzem meg a jubileumát — mondta Eszter. — A saját pénzemből. És a saját egészségem rovására.
— És ebben mi a különös? — Márk ásított. — Anyának egyszer van ilyen nagy ünnepe az életben.
— Egyszer? — Eszter keserűen felnevetett. — Minden évben talál valamit, amit meg kell ünnepelni. És valahogy mindig az én gondom lesz belőle.
— Túlreagálod — mondta Márk. — Csináld meg, amit kér, és kész.
— És ha nem akarom?
— Akkor önző vagy — válaszolta közönyösen. — És ne csodálkozz, ha anya ezek után nem áll veled szóba.
Eszter elhallgatott. Tudta, hogy Márk nem fog mellé állni. Soha nem tette.
— Rendben — mondta végül. — Akkor én sem fogok.
Letette a telefont, odament a komódhoz, és előhúzta azt a dobozt, amelyben az iratokat tartották. A házassági szerződés, amelyet öt éve írtak alá, legfelül feküdt. Eszter átlapozta az oldalakat, majd megállt a vagyonmegosztásról szóló pontnál.
A lakás az övé volt. A szüleitől kapták nászajándékba. Márk egyetlen forintot sem tett bele.
Eszter felvette a telefonját, és tárcsázta az ingatlanos számát.
Arra ébredt, hogy kulcs fordul a zárban. Az éjjeliszekrényen álló óra hajnali hármat mutatott. Könyökére támaszkodva figyelte, ahogy Márk az előszobában csoszog a cipőjében, és igyekszik csendben maradni. Mintha ez lehetséges lett volna három üveg sör és egy éjféli anyukalátogatás után.
— Hol voltál? — kérdezte, bár pontosan tudta a választ.
Márk megállt a hálószoba ajtajában. A sötétben csak a körvonalai látszottak: széles váll, kissé görnyedt hát, tanácstalanul lógó karok, amelyekkel sosem tudott mit kezdeni.
— Anyánál — morogta. — Teljesen kiborult miattad.
— Miattam? — Eszter gúnyosan felhorkant. — Én tehetek róla, hogy a saját ünnepségét az én pénzemből akarja megtartani?
— Mindent felfújsz — Márk közben lehúzta magáról a pólóját. — Ő csak egy családi összejövetelt szeretett volna. Te meg, mint mindig, rögtön veszekedést csinálsz belőle.
— Te pedig, mint mindig, az ő oldalán állsz — vágott vissza Eszter. — Még csak meg sem kérdezted, hogy vagyok.
— Mi bajod van már megint?! — emelte fel hirtelen a hangját Márk. — Nálad mindig mindenből ügy lesz! Anyának igaza van, tényleg önző lettél.
Eszter egy mozdulattal felült az ágyban. A feje újra megszédült, de ökölbe szorította a kezét.
— Én vagyok önző? — ismételte. — Három hónapig feküdtem lázasan, te pedig még egy tányér levest sem hoztál be. Anyád azt követeli, hogy etessem meg a fél környéket, te meg őt támogatod ahelyett, hogy engem védenél meg. Mondd meg, Márk, kettőnk közül ki az önző?
— Már megint színpadias vagy! — legyintett. — Mindenkinek vannak gondjai.
— Igen, mindenkinek vannak gondjai.