Eszter kinyitotta a szemét, és már az első pillanatban tudta: ez lesz az elmúlt fél év legrosszabb napja. Nem a kinti eső miatt, nem is azért, mert a hűtőből megint elfogyott a tej, hanem mert Ilona úgy döntött, ideje emlékeztetnie mindenkit a létezésére. A telefon pontosan reggel hétkor szólalt meg, abban az órában, amikor még az alsó szomszédok sem kezdték el a szokásos, pokoli fúrókalapács-koncertjüket.
— Halló, Eszterkém — csendült fel az anyósa hangja olyan frissen, mintha már három kávén, egy váltózuhanyon és egy világmegváltó terven is túl lett volna. — Ugye nem felejtetted el, hogy egy hét múlva kerek évfordulóm lesz?
Eszter lehunyta a szemét, és magában elszámolt tízig. Nem felejtette el. Pontosabban abban reménykedett, hogy Ilona felejti el. Vagy legalább úgy tesz, mintha elfelejtette volna. De természetesen nem így történt.
— Nem, nem felejtettem el — hazudta, és igyekezett némi élénkséget csempészni a hangjába. A feje úgy zúgott, mintha előző este bort ivott volna, pedig már egy hónapja egy korty alkoholt sem fogyasztott. A kemoterápia utóhatásai még mindig kínozták. Az orvosok azt mondták, átmeneti lesz, csakhogy ez az „átmeneti” már három hónapja tartott, és minden reggel azzal az érzéssel indult, mintha valaki óvatosan, de makacsul satuba szorítaná a koponyáját.
— Nagyszerű! — örvendezett Ilona. — Akkor ma mindent szépen megbeszélünk. Gyere át hozzám három körül, összeírom, mire lesz szükség.
— Miféle összeírásra gondol? — Eszter könyökre támaszkodott, de azonnal megbánta: a szoba úgy megperdült körülötte, mintha körhintára ültették volna.
— Hát az ételekre, mi másra! Legalább húsz emberre kell készülni. És az italról se feledkezz meg, Márkocska mondta, hogy a barátai pálinka nélkül be sem teszik a lábukat.
Eszter összeszorította a fogát. Márkocska. Mindig felfordult a gyomra ettől, amikor az anyósa így becézgette a férjét, mintha nem egy harmincéves felnőtt férfi lenne, hanem egy ötéves kisfiú, aki indulás előtt elfelejtett sapkát húzni.
— Ilona, úgy volt, hogy az ünnepséget egy étteremben tartjuk — próbált tiltakozni. — Én ezt most nem fogom tudni…
— Milyen étteremben? — vágott közbe az anyósa, és a hangjában megjelent az a jól ismert árnyalat, amelytől Eszter a legjobban irtózott: leereszkedő sajnálkozás, némi megvetéssel keverve. — Te mondtad, hogy nincs pénz. Otthon sokkal olcsóbban kijön. Ráadásul családiasabb is! Te olyan jólelkű vagy, biztosan megérted, mennyire fontos ez nekem.
Te olyan jólelkű vagy. Ez a három szó rendszerint valami kellemetlenség előszobája volt. „Te olyan jólelkű vagy, segíts kitakarítani.” „Te olyan jólelkű vagy, vigyázz a kutyára.” „Te olyan jólelkű vagy, adj kölcsön egy kis pénzt.” Eszter jósága már régen a legsebezhetőbb pontjává vált.
— Nem megy — mondta most határozottan. — Még nem épültem fel.
A vonal másik végén csend támadt. Eszter szinte maga előtt látta, ahogy Ilona összeráncolja a homlokát, mintha épp felsőfokú matematikai feladványt kellene megoldania.
— Nem tudod, vagy nem akarod? — kérdezte végül. — Márkocska azt mondta, már kutya bajod.
Eszter keserűen felhorkant. Kutya baja. Tegnap alig vánszorgott ki a mosdóig, ma meg egy kisebb hadsereget kellene megetetnie?
— Nem vagyok jól — felelte. — Rosszak a leleteim, az orvos pihenést írt elő.
— Hát akkor pihenj, pihenj — legyinthetett Ilona, bár Eszter ezt természetesen nem láthatta. — De az évfordulót azért mégsem lehet lefújni. Ugye nem akarod, hogy mindenki azt higgye, önző vagy?
Önző. Ez volt Ilona legélesebb fegyvere. Ha Eszter nemet mondott, önzőnek bizonyult. Ha igent mondott, az magától értetődő volt, hiszen ő „jólelkű”.
— Átgondolom — morogta, majd bontotta a hívást.
Márk már a telefon előtt elment dolgozni. Ahogy mindig. Korán indult, későn ért haza, és ha Eszter valami komolyabbról próbált beszélni vele, csak elhárította: „Majd később, fáradt vagyok.” Ez a „később” azonban soha nem érkezett el.
Kivánszorgott a konyhába, bekapcsolta a vízforralót, és a hűtőre tapasztott mágnesre meredt. „A család mindennél fontosabb.” Ilonától kapták előző karácsonyra. Akkor Eszter még mosolygott, hálálkodott is érte. Most legszívesebben teljes erőből a falhoz vágta volna.
A víz felforrt, elkészítette a teát, de inni már nem bírt belőle; hányinger kerülgette. Inkább felnyitotta a laptopot, és elkezdte nézni az élelmiszerárakat. Legalább hatvanezer forint. Ennyi kellett volna a salátákra, húsokra, süteményekre, italokra. És akkor még se dekoráció, se tányérok, se takarítás. Megnyitotta a banki alkalmazást. A számláján harminckétezer forint volt, abból tizenkétezret a rezsire kellett félretennie.
Eszter lecsukta a laptopot, és a homlokát az asztallapnak támasztotta. Talán eladhatna valamit? De mit? A bútorok régiek voltak, a műszaki holmik sem értek már sokat. Maradtak az ékszerei: a fülbevaló, amelyet az édesanyjától kapott, és a nagymamája vékony aranylánca. A dobozka felé nyúlt, ám a keze megállt a levegőben. Nem. Ez volt az utolsó darabka abból az életből, amelyben még minden rendben lévőnek tűnt.
Három órakor végül mégis elindult Ilonához. Az anyósa lakásában levendulaillat terjengett, de valami más is keveredett hozzá: savanykás, állott szag, mintha már nagyon régen nem nyitottak volna ablakot.