— …hidd el, anyám nem fog a terhünkre lenni. Sőt, még jól is jöhet a jelenléte: besegít a ház körül, és ha egyszer megérkezik a baba, mellette is számíthatunk rá.
— Besegít? — Eszter szája kesernyés mosolyra húzódott. — Gábor, az édesanyád nyolc év alatt egyetlen döntésemet sem fogadta el. Szerinte sem főzni nem tudok rendesen, sem takarítani, sem öltözködni. Még most is úgy beszél rólam, mintha valami idegen lennék, nem pedig a feleséged. Ezt nevezed te segítségnek?
— Ő egyszerűen ilyen alkat… régimódi. Majd megszokja.
— Nyolc év kevés volt hozzá?
Gábor elfordította a fejét, és az ablakon át bámulta a lassan sötétedő utcát. Odakint már kigyúltak az első fények, a távolból pedig vonat tompa moraja sodródott feléjük. Akár az is lehetett volna az a járat, amely egyszer majd elhozza Ilonát a faluból.
— Nem hagyhatom ott egyedül, Eszter. Egyszerűen képtelen vagyok rá.
A hangjában valódi fájdalom rezgett, és Eszter szíve egy pillanatra összeszorult. Tudta, hogy Gábor őszintén kötődik az anyjához, minden nehéz természete ellenére is. Ilona valóban sokat tett a fiáért: szigorúan nevelte, de nem rosszindulatból; taníttatta, rendes értékrendet adott neki. Csakhogy ami anyaként erénynek tűnt, anyósként kibírhatatlan teher lett.
— Jó — szólalt meg végül Eszter csendesen. — Akkor vegyük sorra még egyszer a lehetőségeket. Hátha van olyan megoldás, ami mindenkinek elfogadható.
A következő hetek azonban ugyanabban a körben forogtak. Újra és újra előkerült ugyanaz a téma, de egyetlen beszélgetés sem vitte őket közelebb a megoldáshoz. Gábor minden nap felhívta az anyját, végighallgatta, hogyan panaszkodik a fájdalmaira, az egyedüllétre, az orvoshoz jutás nehézségeire. Esténként pedig leült Eszterrel szemben, és ismét megpróbálta rávenni, hogy Ilonának náluk a helye.
— Eszter, a múlt héten elesett — mondta egyik este. — Csak azért nem lett nagyobb baj, mert a szomszéd időben benézett hozzá. De mi van, ha senki sem veszi észre? Ott feküdhetett volna reggeltől estig.
— Lehet kapni vészjelző karkötőt — felelte Eszter. — Egy gombnyomással segítséget hívhat. Vagy szereltethetünk be kamerát, ha attól nyugodtabb lennél.
— Ez nem ugyanaz. Neki nem technikai megoldás kell, hanem ember, aki ott van mellette.
— Akkor keressünk mellé ápolót vagy gondozót.
— Miből? Egy megbízható gondozó elviszi a fizetésem harmadát.
— Vagyis az anyád biztonsága neked már nem ér meg ennyit? — kérdezte Eszter metsző iróniával.
— Ne forgasd ki, amit mondok. Arról beszélek, hogy értelmetlen pénzt kiadni valamire, amit mi magunk is meg tudnánk oldani.
— Mi? — nézett rá Eszter. — Vagy inkább én?
Gábor nem válaszolt azonnal. Pontosan tudta, hogy a felesége rátapintott a lényegre. Náluk minden otthoni feladat és gondoskodás végül Eszterhez került. Ő dolgozott többet, ő hozta haza a nagyobb jövedelmet, Eszter pedig vitte a lakást, intézte a mindennapokat. Ha Ilona beköltözne, a terhek döntő része ismét Eszter vállára nehezedne.
— Te úgysem vagy egész nap munkában — próbált kapaszkodót találni. — Több időd van otthon.
— Azért dolgozom részmunkaidőben a könyvtárban, mert gyereket szerettünk volna — emlékeztette Eszter. — Az volt a terv, hogy kímélem magam, odafigyelek az egészségemre, felkészülök a terhességre. Most pedig azt várod, hogy mindezek mellé még az anyádat is én lássam el?
— Nem magatehetetlen. Csak kell neki valaki, aki nincs messze.
— Gábor — Eszter mellé ült a kanapéra, és óvatosan a kezére tette a tenyerét —, próbáld megérteni. Nem Ilona ellen beszélek. Egyszerűen látom, mi lenne ebből. Mi hárman nem tudnánk nyugodtan együtt élni ugyanabban a lakásban. Állandó súrlódás, sértődés és vita lenne belőle. A végén mindannyian tönkremennénk benne: te is, én is, ő is.
— Lehet, hogy csak nem tettetek elég erőfeszítést, hogy megtaláljátok a közös hangot.
— Nyolc év után még mindig ezt gondolod?
Gábor kihúzta a kezét az övé alól. Úgy érezte, Eszter szándékosan nem akarja felfogni, mennyire komoly a helyzet. Az anyjának szüksége volt rá, a hozzá legközelebb álló ember pedig mintha falat húzott volna elé.
— Tudod mit, Eszter? Belefáradtam ebbe a végtelen vitába. Eldöntöttem. Anyám nem marad ott, ahol most van. Ideköltözik hozzánk, és kész.
— Hogy érted azt, hogy eldöntötted? — Eszter hangja hirtelen megkeményedett. — Eddig arról volt szó, hogy közösen keressük a megoldást.
— Egy hónapja ugyanazt rágjuk. Te mindenre találsz kifogást, de igazi megoldást nem adsz. Közben anyámmal bármikor történhet valami komoly. Ezt nem fogom megvárni.
Eszterben lassan, forrón kezdett emelkedni a harag. Hetek óta türelmesen érvelt, javaslatokat tett, engedményeken gondolkodott. Most pedig kiderült, hogy mindez semmit sem ért: Gábor már döntött helyette is.
— És mikorra szervezted meg ezt a nagy költözést? — kérdezte jeges nyugalommal.
— A jövő hétre. Már beszéltem a fiúkkal, segítenek áthozni a holmijait. Kiürítünk neki egy szobát, és ott szépen berendezkedik.
— Melyik szobára gondolsz pontosan? — kérdezte Eszter, és a tekintete elsötétült.