— Arra, amelyikben a tévé áll? — Eszter lassan felállt a helyéről. — Gábor, az az én dolgozósarkom. Ott van a gépem, a könyveim, az irataim, minden munkámhoz szükséges holmim.
— Átviszed őket a hálóba — felelte Gábor, mintha ez magától értetődne. — El fog férni ott is.
— Te egyáltalán hallod, miket beszélsz? — Eszter hangja halk volt, de metszően tiszta. — Úgy osztod be a lakásomat, mintha kizárólag a tiéd lenne. Nem kérdezel, nem egyeztetsz, nem érdekel, nekem mire van szükségem.
— Ez a mi lakásunk, Eszter. A közös otthonunk.
— Nem — mondta ki nyugodtan, mégis olyan erővel, hogy Gábor elhallgatott. — Ez az én otthonom. Az ingatlan az én nevemen van. A számlákat én fizetem. A felújításra abból volt pénz, hogy eladtam anyám ékszereit. Te itt laksz, be vagy jelentve, de ettől még nem rendelkezel vele úgy, mintha a tulajdonod lenne.
Gábor arca elsápadt. Eszter még soha nem fogalmazott ilyen egyenesen. Persze tudta, hogy papíron valóban a felesége nevén van a lakás, mégis mindig közös fészekként gondolt rá. Hiszen házasok voltak. Egy család.
— Szóval egy jogi részlet miatt képes lennél az utcán hagyni a beteg anyámat?
— Arra vagyok képes, hogy megvédjem a saját életemet és az otthonomat attól, hogy a fejem fölött döntsenek róla. Ha neked az édesanyád kívánsága fontosabb, mint a feleséged véleménye és nyugalma, akkor ebből vond le a megfelelő következtetést.
— Miféle következtetést?
— Keressetek albérletet. Te és az anyád. Meg tudod fizetni. Éljetek együtt, gondoskodjatok egymásról, rendezzétek úgy a napjaitokat, ahogy nektek megfelel. Csak engem hagyjatok ki belőle.
— Ezzel most a válást lebegteted?
— Nem fenyegetőzöm — rázta meg a fejét Eszter. — Egyszerűen kimondom, mi a helyzet. Ha a feleséged szava ennyire keveset ér neked, ha a saját terveid miatt gondolkodás nélkül felforgatnád az életemet, akkor mondd meg őszintén: minek maradjunk házasok?
Gábor teljesen elvesztette a fonalat. Nem ilyen választ várt attól az asszonytól, akit mindig béketűrőnek, alkalmazkodónak ismert. Azt hitte, Eszter előbb tiltakozik egy keveset, aztán majd enged, ahogy korábban is annyiszor.
— Eszter, ne kapd fel így a vizet. Szeretjük egymást. Tényleg emiatt akarod szétverni a családunkat?
— Én verem szét? — kérdezett vissza keserűen. — Vagy te, amikor egyedül határozol mindkettőnk életéről? Nyolc év alatt egyszer sem tettem eléd kész tényeket. Mindent megbeszéltünk, együtt mérlegeltünk. Most viszont úgy viselkedsz, mintha parancsokat osztogathatnál.
— Az anyámról próbálok gondoskodni!
— És rólam ki gondoskodik?
Erre már nem tudott mit felelni. Eszter bement a hálószobába, kinyitotta a szekrényt, levett egy utazótáskát, és módszeresen pakolni kezdett.
— Mit művelsz? — kérdezte Gábor döbbenten.
— Amíg eldöntöd, mi áll előrébb nálad: a házasságunk vagy az, hogy mindenáron anyád felügyeletét vállald, addig a barátnőmnél leszek. Te pedig gondold végig, hová vezetett ez az egész.
— Eszter, kérlek, ne menj el. Beszéljük át még egyszer normálisan.
— Már nincs mit átbeszélni. Te már döntöttél helyettem. Most tanuld meg azt is, milyen következménye van annak, ha engem kihagysz a saját életemből.
Másnap reggel Eszter valóban elment. Gábor egyedül maradt a lakásban, amely hirtelen hidegnek, idegennek és szokatlanul üresnek tűnt. Végül felhívta az anyját, és közölte vele, hogy a költözés családi okok miatt bizonytalan időre elmarad.
— Mi történt, fiam? — kérdezte Ilona aggodalmas hangon.
— Semmi különös, anya. Csak… van néhány dolog, amit rendeznünk kell.
— Eszter miatt van, ugye? Nem akar engem magatokhoz venni. Én ezt mindig is éreztem. Nem kedvel engem, soha nem is kedvelt.
— Anya, kérlek, ne kezdd ezt.
— Mit ne kezdjek? Látom rajta, hogyan néz rám. Mintha valami teher lennék. Pedig én csak jót szeretnék nektek.
Gábor némán hallgatta a panaszáradatot, és közben egyre erősebben érezte, hogy beszorult egy zsákutcába. A két ember, akiket a legjobban szeretett, képtelen volt egy fedél alatt létezni. Ő pedig úgy vergődött közöttük, mintha két malomkő szorítaná össze.
Az egész hét gyötrő töprengésben telt. Eszter nem vette fel a hívásait; mindössze egy rövid üzenetet küldött, hogy jól van, és át kell gondolnia, hogyan tovább. Gábor kábultan járt be dolgozni, és a levertségét már a munkatársai is észrevették.
— Otthon nincs minden rendben? — kérdezte tőle László, az üzem igazgatója, amikor behívatta az irodájába.
— Családi gondok — felelte Gábor fáradtan. — Nézeteltérés, igazgató úr.
— Értem — bólintott László. — Tudod, nagyjából tíz éve én is kerültem hasonló helyzetbe. A feleségem hallani sem akart róla, hogy édesanyám hozzánk költözzön. Azt mondta: vagy ő, vagy én.
— És végül mit csinált?
— Kivettem anyámnak egy lakást a szomszéd házban. Nem volt olcsó mulatság, ezt nem tagadom, de a házasságom megmaradt. Anyám a közelben volt, a feleségem sem érezte úgy, hogy betolakodtak az otthonába, és végül mindenki nyert vele.
— Anyagilag hogy bírták?
— Eleinte bizony megszorított minket.