— Anyám ideköltözik hozzánk! — jelentette ki a férje olyan hangon, mintha már régen eldöntött ügyet közölne.
— Nem hozzánk, hanem hozzád! És akkor akár ma elkezdhetsz magadnak albérletet nézni! — csattant fel a felesége.
Eszter a konyha ablakánál állt, és azt figyelte, miként kúsznak lefelé az esőcseppek az üvegen, lassú, elnyújtott csíkokat hagyva maguk után. A háta mögött a serpenyő halkan sercegett; a vacsora készült. Kettőjüknek. Neki és Gábornak. Pont úgy, mint mindig, ahogyan az elmúlt nyolc évben szinte minden este.
— Eszter, beszélnünk kell — szólalt meg mögötte a férje komor, nyugtalanító hangon.
A nő megfordult. Gábor a konyhaasztal mellett ült, előtte ott hevert a telefonja, de nem nézte. A tekintete valahová a semmibe révedt. Eszternek elég volt egy pillantás, hogy megértse: kellemetlen beszélgetés következik. Nyolc év alatt megtanulta kiolvasni a férje apró rezdüléseiből, mikor készül valamire. A félrenéző szemekből, a mereven tartott vállakból, az asztallapon türelmetlenül doboló ujjakból.
— Mondd — válaszolta tömören, és közben elzárta a tűzhelyet.
— Tegnap beszéltem anyával. Megint a panaszaival kezdte. Egyszer a vérnyomása szökik fel, máskor a szíve szúr. A helyi rendelőben már csak egy asszisztens maradt, az orvos egy hónapja felmondott. A legközelebbi rendes egészségügyi központ negyven kilométerre van, a busz pedig jó, ha hetente kétszer jár.
Eszter szó nélkül leült vele szemben. Pontosan tudta, merre tart ez az egész. Nem először kerültek ide. Többször nekifutottak már ennek a témának, és mindig ugyanoda jutottak: sehová.
— Gábor, ezt már végigbeszéltük. Édesanyád a saját házához szokott. Ott vannak a szomszédai, az ismerősei, ott zajlott le az egész élete.
— Miféle élet? — vágott közbe a férfi élesen. — Egyedüllét meg betegeskedés? Eszter, hatvannyolc éves. Felügyeletre van szüksége, normális orvosokra, biztonságra. Itt van a rendelő a közelben, a kórház sincs messze. Mi is rá tudnánk nézni.
Eszter fáradtan kifújta a levegőt. Ilona valóban nem volt már fiatal, ezt nem lehetett letagadni. Csakhogy a természete… az külön történet volt. Parancsolgató, számonkérő, makacs asszony, aki nemigen tűrte, ha valaki másképp gondolkodik. Amikor ritkán náluk vendégeskedett, mindenbe belekötött: a leves ízétől kezdve egészen addig, hogy melyik sarokban álljon a fotel. Eszternek eszébe jutott a tavalyi látogatás, amikor az anyósa három teljes napon át pakolgatta át a konyhaszekrényekben a tányérokat, mert szerinte „a rend csak akkor rend, ha rendesen van megcsinálva”.
— Gábor, én értem, hogy félted az anyádat — mondta higgadtnak szánt hangon. — De gondold végig, milyen lenne hárman élni. Ő egész életében ahhoz szokott, hogy a saját házában minden úgy történik, ahogy ő akarja. Ez viszont az én otthonom. Ebben a lakásban nőttem fel, itt éltek a szüleim is. Te is jól tudod, milyen ember.
Gábor homloka összerándult. Nem viselte jól, amikor Eszter emlékeztette arra, hogy a lakást a nő örökölte a szüleitől. Papíron ugyan ő is be volt jelentve ide, mégis sértette a büszkeségét, hogy ez a hely sosem igazán az ő tulajdona volt.
— Eszter, ő az anyám — mondta fojtott indulattal. — Apám halála után egyedül nevelt fel. Két munkahelyen robotolt, hogy tanulhassak. Most pedig, amikor neki lenne szüksége rám, egyszerűen fordítsak neki hátat?
— Én nem azt kérem, hogy fordulj el tőle. De nem csak ez az egy megoldás létezik. Lehetne keresni mellé valakit, aki segít neki. Támogathatnánk pénzzel. Gyakrabban elmehetnél hozzá.
— Segítőt? Miből? Van fogalmad róla, mennyibe kerül egy gondozó? Két külön háztartást meg nem fogunk tudni eltartani.
Eszter felállt, és anélkül kezdte leszedni az asztalt, hogy egyáltalán ettek volna. Muszáj volt valamit tennie a kezével, különben úgy érezte, szétfeszíti a benne gyűlő idegesség.
— Gábor, legyünk végre őszinték. Nem keresel rosszul. Igazgatóhelyettes vagy a gyárban, rendszeresen kapsz prémiumot. Ha tényleg az a cél, hogy az anyád közelebb legyen és biztonságban, bérelj neki egy kisebb lakást itt a környéken. Vagy költözz oda hozzá te a faluba.
— Tessék? — ugrott fel Gábor. — Azt akarod, hogy hagyjam ott az állásomat, és menjek el valami eldugott helyre? És mi lesz velünk? A karrieremmel? Az egész életünkkel?
— És az én életemmel mi lesz? — kérdezett vissza Eszter metsző hangon. — Én is dolgozom. Nekem is vannak terveim. Gyereket szerettünk volna, emlékszel? Vagy komolyan azt gondolod, hogy az anyáddal egy lakásban ez majd könnyebben megy?
Súlyos, nyomasztó csend ereszkedett közéjük. A gyerek kérdése mindkettejükben fájó sebet érintett. Három évvel korábban Eszter késői vetélésen esett át. Azóta újra és újra próbálkoztak, de hiába. Az orvosok csak annyit mondtak: kevesebb stresszre, több nyugalomra és békésebb otthoni légkörre volna szüksége.
— Eszter… — Gábor hangja váratlanul elcsendesedett, mintha a következő szavakkal már békíteni próbálná.