— Miért jutott eszébe Erzsébetnek, hogy pénzzé tegye a lakását? — kérdezte Anna, miközben újabb sort írt a jegyzetei közé.
— Világot szeretne látni, amíg még bírja erővel — felelte Gábor, és közben félrenézett. — Régóta ez a nagy vágya.
Anna felnyitotta a laptopját, néhány billentyűleütés után pedig felvonta a szemöldökét.
— Érdekes. Itt van az anyád közösségi oldala. Tegnapi bejegyzés: „Elkészült az új takaró a nappaliba. Milyen jó, hogy nem kell sehová mennem, itthon érzem magam a legjobban.” Az elmúlt öt évben egyetlen olyan posztot sem látok, amelyben utazásról ábrándozna.
— Te kémkedsz az anyám után?! — csattant fel Gábor.
— Nem utána, hanem a tények után megyek — vágta rá Anna hűvösen. — A tények pedig azt mutatják, hogy hazudsz. Kinek kell az a negyvennyolcmillió forint? Neked?
Gábor nem válaszolt. Az ujjai ökölbe rándultak, aztán lassan kiengedte őket. Anna folytatta:
— Három hónapja rendszeresen későn jössz haza. Csakhogy nem a túlórák miatt. Utánanéztem: a belépőkártyád szerint hatkor elhagyod az irodát, itthon viszont többnyire csak tizenegykor jelensz meg. Öt óra, Gábor. Hová tűnik az az öt óra?
— Ehhez neked semmi…
— De igen, nagyon is van közöm hozzá, mert a közös pénzünkből fizetsz mindent. Három hónap alatt egymillió-kilencszázhúszezer forint ment le a hitelkártyáról. Éttermek, ajándékok, belvárosi szállodai lakosztály — hat alkalommal.
— Ezt honnan… — kezdte Gábor, de félúton elharapta a mondatot.
— Én vezetem a családi pénzügyeket. Már elfelejtetted? — Anna megnyitott egy új dokumentumot. — Minden számlánkhoz hozzáférek, és minden költést látok. Például itt ez a vásárlás egy Váci utcai ékszerüzletben: először hatszáznegyvenezer, aztán hatszázezer forint. Gyémánt fülbevaló. Én ilyet nem kaptam tőled. Lilla sem.
— Lehet, hogy anyámnak vettem! — vágta rá Gábor túl gyorsan.
— Erzsébet körülbelül tíz éve nem hord fülbevalót, mert fémallergiája van — mondta Anna nyugodtan. — Ő mesélte, nem is egyszer. Akkor kié az ékszer, Gábor?
A férfi nehézkesen visszaereszkedett a fotelbe.
— Van… valaki. De ez nem az, aminek hiszed!
— Én nem hiszem, hanem tudom. Krisztina, huszonnyolc éves, értékesítési menedzser nálatok. Százhetvenöt centi magas, nagyjából hatvan kiló, negyvenhatos ruhaméret. Szereti az olasz ételeket és a fehér félédes bort.
— Magánnyomozót béreltél rám?! — hebegte Gábor.
— Ugyan minek? — vont vállat Anna. — Elég volt végignéznem a költéseidet. Az „Italia” étterem nyolc alkalommal, mindig két főre, mindig ugyanazzal a borral. Női ruha, negyvenhatos méret, Valentino — ajándék február huszonharmadikára. Elsőre furcsa dátum, amíg az ember rá nem jön, hogy Krisztina születésnapja. Nyilvánosan fent van a céges oldalatokon.
Gábor a homlokát törölgette; apró izzadságcseppek ültek ki a bőrére.
— És akkor mi van? Igen, van köztünk… valami. De ettől még nem fogom neked átengedni a lakást!
— A lakás törvény szerint egyébként is az enyém marad — felelte Anna. — Az én nevemen van, a szüleimtől kaptuk nászajándékként. Te csak be vagy jelentve ide. A többi vagyon felosztása viszont már sokkal izgalmasabb kérdés.
Új mappát nyitott meg a gépen.
— Ugyanis kiszámoltam a tényleges bevételeidet, Gábor.
— Mit akarsz azzal mondani, hogy tényleges?
— A hivatalos fizetésed havi hatszáznegyven és hétszázhúszezer forint között mozog. Ehhez képest átlagosan egymillió-kétszáznyolcvanezer forintot költesz havonta. A különbség nagyjából ötszázhatvanezer. Éves szinten ez hatmillió-hétszázhúszezer forint. Honnan van ez a pénz?
— Prémiumokból, bónuszokból…
— Minden hivatalos juttatásod átmegy a könyvelésen. Tavaly összesen egymillió-kétszázezer forint prémiumot kaptál. Ennyi. Így még mindig marad ötmillió-ötszázhúszezer forint megmagyarázatlan bevétel évente.
Gábor arca szinte krétafehérré vált.
— Ezt úgysem tudod bizonyítani.
— Nem is nekem kell bizonygatnom. Elég, ha a válóperben benyújtom ezeket a számításokat, és kérem, hogy ne csak a hivatalos jövedelmedet vegyék figyelembe, hanem a tényleges pénzmozgásokat is. A bíróság pénzügyi szakértőt rendelhet ki. Szerintem a főnökeidet is nagyon érdekelné, miből van ekkora mellékjövedelme egy beszerzési vezetőnek.
— Te… te most zsarolsz engem?
— Én számokkal dolgozom — mondta Anna, és a képernyő felé fordította a laptopot. — Nézd csak: az elmúlt évben a cégetek összesen nyolcszázmillió forint értékben vásárolt építőanyagot. A beszerzési adatokban pedig már egészen világosan kirajzolódik a minta.