— A válóper után a lakás a nevedre kerül, de anyám költözik bele — közölte a férje, és kaján mosoly húzódott a szája szélére.
Anna lassan letette maga mellé a számológépet, amellyel néhány perce még a családi kiadásokat próbálta rendbe tenni. A nappalira feszült, csengő némaság telepedett. Kint a márciusi nap világította meg Székesfehérvár háztetőit, odabent mégis tompa félhomály volt, mert Gábor a beszélgetés előtt gondosan összehúzta a függönyöket.
— Ezt mégis hogy képzeled? A te anyád az ÉN lakásomban? — Anna kivett néhány papírt a mappából. — Gábor, felfogod egyáltalán, mennyire képtelen, amit mondasz?
— Ez egy teljesen ÉSSZERŰ megoldás — vetette hátra magát a fotelben, és kényelmesen keresztbe tette a lábát.
— Hivatalosan, a dokumentumok szerint a lakás a tiéd lesz. Anyám viszont már nem fiatal, szüksége van felügyeletre. Én majd naponta benézek hozzá, segítek neki, amit kell. Mindenkinek kényelmes. Te megkapod, ami a törvény szerint jár, anya pedig nem lesz magára hagyva.
Anna sokáig nézte a férje arcát. Tizenöt év házasság elég volt ahhoz, hogy megérezze, mikor hallgat el előle valamit. Gábor most is titkolózott, és Anna szinte biztos volt benne, hogy a háttérben pénz áll.
— Erzsébet remekül elvan a saját kétszobás lakásában, Cegléden — mondta kimérten. — Hetvenkét éves, rendszeresen nordic walkingra jár, és kötőszakkört tart a művelődési házban. Pontosan milyen gondoskodásról beszélsz?
— Ehhez neked semmi közöd! — robbant ki Gáborból. — Én így HATÁROZTAM, és ennyi. Aláírod a válási egyezséget ezzel a kikötéssel. Ha nem, akkor egy fillért sem látsz. Évekig húzom a pert, végigrángatlak minden bíróságon, amíg bele nem fáradsz.
Anna előhúzta a noteszét, és írni kezdett. Gábor idegesen megrezzent.
— Mit jegyzetelsz már megint?
— Számolok — válaszolta halkan. — A te havi béred vezető menedzserként egy építőipari vállalatnál: hatszáznegyvenezer forint… nem, bocsánat, hétszázhúszezer. Az enyém vezető közgazdászként háromszázhatvanezer. Tizenöt év alatt én a közös kasszába…
— És akkor mi van? Kit érdekel ez most? — Gábor hirtelen felpattant. — Három évig otthon ültél, amikor Lilla kicsi volt!
— Két év és hét hónap — pontosított Anna. — Ráadásul a gyed alatt is dolgoztam távmunkában, három egyéni vállalkozónak könyveltem. Havi százhúszezer forintot kerestem vele. Minden bizonylat megvan, minden utalás nyoma visszakereshető.
— Te teljesen megbolondultál ezekkel a számokkal! — Gábor járkálni kezdett a szobában. — Miféle bizonylatok? Miféle utalások? Család voltunk, az ég szerelmére!
— Igen, azok voltunk — bólintott Anna. — Éppen ezért írtam fel minden forintot. Tudod, hányszor kért „csak kölcsön” az anyád, amit aztán soha nem adott vissza? Harminchétszer. Összesen hárommillió-háromszázhetvenkétezer forintról beszélünk.
Gábor megtorpant a nappali közepén. Az arca egy pillanat alatt vörösre váltott.
— Az anyámat ne merd belekeverni! Ő rengeteget segített nekünk Lillával!
— Tizenöt év alatt pontosan tizennégyszer vigyázott rá — Anna lapozott egyet a noteszében. — Ez összesen negyvenkét nap. Ha Székesfehérváron átlagos bébiszitterdíjjal számolunk, az nagyjából ötszáznégyezer forint értékű segítség. Vagyis még így is marad kétmillió-nyolcszázhatvannyolcezer forint tartozás.
— Te… te nem vagy normális — préselte ki magából Gábor. — Miféle ember vezet ilyen kimutatásokat a saját családjáról?
— Olyan, aki közgazdász — felelte Anna nyugodtan. — És olyan, aki felfigyelt egy érdekes egybeesésre. Az anyádnak valahogy mindig két-három nappal a te „céges rendezvényeid” előtt fogyott el a pénze. Emlékszel arra az augusztusra, amikor hirtelen nyolcszázezer forintra volt szüksége „műtétre”? Két nappal később megjelentél egy új órával. Breitling Navitimer, AB0127-es modell, ára: nyolcszáznegyvennyolcezer forint.
Ekkor Lilla óvatosan kidugta a fejét a szobája ajtaján.
— Anya, apa, miért veszekedtek?
— Menj vissza tanulni, kicsim — mondta Gábor túl gyorsan. — Csak… megbeszélünk valami felnőtt dolgot.
Amint a gyerekszoba ajtaja becsukódott, Gábor ismét Anna felé fordult.
— Rendben, hallani akarod az igazságot? Anyám eladja a ceglédi lakását. Már vevő is van rá, jó árat ajánlottak: negyvennyolcmillió forintot. De valahol neki is laknia kell, igaz? Akkor majd beköltözik a mi… vagyis a te lakásodba.