Nóra akkor határozottan nemet mondott. A váza visszakerült oda, ahonnan jött, Erika pedig egy teljes héten át panaszkodott a fiának, milyen ridegen bánik vele a menye.
— Engedhettél volna egy kicsit — jegyezte meg András.
Nóra sokáig nézte őt. Próbálta kitalálni, mikor született meg a házasságukban az a kimondatlan szabály, hogy amit András anyja akar, azt a békesség kedvéért el kell fogadni, miközben amit a felesége érez, azt nyugodtan félre lehet tolni.
Az igazi törés nyáron következett be.
Fullasztó hőség volt. Reggelente még napkelte után kinyitották az ablakokat, amíg a levegő nem forrósodott át teljesen, aztán napközben már csak a meleg állt meg a lakásban, nehézen és mozdulatlanul. Nóra esténként kimerülten ért haza a munkából, a tenyere ragadt a hőségtől, a cipőjét már az előszobában lerúgta, és semmi másra nem vágyott, csak egy hűvös zuhanyra meg néhány óra csendre.
Azon az estén azonban, amikor belépett, idegen hangok szűrődtek ki a lakásból.
Először azt hitte, András ért haza korábban, és áthívott egy barátot. Aztán meglátta az előszobában a női szandált, egy férfipapucsot és egy gyerek tornacipőt. A konyha felől nevetés hallatszott.
Nóra beljebb ment.
Az asztalnál Erika ült, mellette Júlia, Erika unokahúga, annak férje és a hétéves kisfiuk. Az asztalon felvágott zöldségek, kenyér, sajt és egy felnyitott befőttesüveg állt. A mosogatóban már gyűlt a koszos edény. András az ablak mellett ült, láthatóan feszengve, mégis úgy tett, mintha minden a legnagyobb rendben volna.
— Ó, megjött Nóra! — derült fel Erika. — Csak beugrottunk egy kicsit. Júliáék ügyeket intéztek a városban, gondoltam, minek rohangáljanak ebben a kánikulában.
Nóra lassan letette a táskáját egy székre.
— András, gyere ki velem egy percre.
A férje kelletlenül feltápászkodott. Az előszobában Nóra halkan, de élesen kérdezte:
— Miért vannak nálunk olyan emberek, akikről én semmit sem tudtam?
— Anya megkért. Tényleg csak rövid időre jöttek.
— És honnan van kulcsa?
András pislogott egyet.
— Én adtam neki. Biztonság kedvéért. Emlékszel, amikor beteg voltam, ő hozta a bevásárlást.
Nóra emlékezett. Arra viszont nem, hogy valaha beleegyezett volna abba, hogy az anyósa állandó bejárást kapjon a lakásukba.
— Tehát anyád a saját kulcsával kinyitotta az én lakásomat, behozta ide a rokonait, és szerinted ez teljesen rendben van?
— Nóra, ne most kezdjük, vendégek előtt.
— Nem a vendégek előtt kezdem. A férjemtől kérdezek valamit.
András arca megkeményedett.
— Ő az anyám.
— Ez pedig az én otthonom.
A férfi úgy fújta ki a levegőt, mintha Nóra szavakkal ütötte volna arcon.
— Már megint ugyanazt hajtogatod.
Aznap Nóra nem küldte el őket. Nem akart jelenetet rendezni Júlia kisfia előtt. Bezárkózott a hálóba, átöltözött, és csak akkor jött ki újra, amikor a társaság már készülődni kezdett.
Búcsúzáskor Erika még odaszúrt neki:
— Jót beszélgettünk. Csak tudod, Nóra, te úgy fogadod a vendégeket, mint egy ellenőr, aki rajta akar kapni valakit.
Nóra felemelte az asztalról a saját csészéjét, a mosogatóhoz vitte, majd nyugodtan felelt:
— A vendégeket a házigazdák szokták meghívni.
Erika arca elfehéredett a dühtől, de akkor nem szólt semmit. Este azonban felhívta Andrást, és majdnem egy órán át beszélt vele.
Ezek után Nóra követelte, hogy András kérje vissza a kulcsot.
— Anya meg fog sértődni — mondta a férje.
— Akkor majd túléli a sértődöttségét.
— Te direkt élezed ki a helyzetet.
— Nem. Csak visszaveszem a jogot, hogy én döntsem el, ki lép be az otthonomba.
András végül elhozta a kulcsot, de úgy viselkedett, mintha ezzel árulást követett volna el. Erika hetekig hűvösen beszélt vele, Nórát pedig alig méltatta köszönésre. Aztán taktikát váltott. Már csak a fiával együtt jött, viszont minden alkalommal úgy viselkedett, mintha igazságtalanul fosztották volna meg valami őt megillető helytől.
— Régebben beugorhattam, segíthettem, megnézhettem, hogyan éltek. Most már, úgy látszik, idegen vagyok.
Nóra egyszer nem bírta tovább.
— Nem kell ellenőrizni, hogyan élünk. Felnőtt emberek vagyunk.
Erika azonnal András felé fordult.
— Hallottad? Kitöröltek a fiam életéből.
András nagyot sóhajtott.
— Nóra, nem lehetne egy kicsit finomabban?
Nóra keserűen elmosolyodott.
— Másfél évig finoman mondtam. Nem lett semmi eredménye.
A legnagyobb próbatétel azonban még csak ezután jött.
Augusztus elején Erika közölte, hogy egy időre hozzájuk költözik. Nem kérdezte meg. Nem egyeztetett. Egyszerűen bejelentette.
Vasárnap történt. Nóra és András a konyhaasztalnál ültek, sült csirkét ettek zöldségekkel, és éppen arról beszélgettek, milyen jó lenne a következő szombaton kimenni a városon kívülre, a folyópartra. Nóra már maga előtt látta a meleg homokot, a hűvös vizet, a gyümölccsel teli dobozt és egy olyan napot, amikor senki sem telefonálgat.
Ekkor megszólalt András mobilja.
— Szia, anya.
Nóra rögtön meghallotta Erika hangját. Gyorsan beszélt, határozottan, mintha egy elintézett ügyről tájékoztatná őket.
— András, kedden megyek hozzátok a holmimmal. Nálam elkezdik felújítani a fürdőt, zaj lesz, por, mesteremberek. Nálatok maradok, amíg be nem fejezik.
András kihúzta magát.
— És ez mennyi idő lesz?
— Honnan tudjam? Amíg tart, addig maradok.
Nóra letette a villáját a tányér mellé.
András ránézett a feleségére, aztán visszafordult a telefonhoz.
— Anya, ezt meg kell beszélnem Nórával.
— Mit kell ezen megbeszélni? Nem a szomszédokhoz kéredzkedem. A fiamhoz megyek.
Nóra nyugodtan kinyújtotta a kezét.
— Add ide a telefont.
András tétovázott, végül kihangosította.
— Erika, mi nem tudjuk önt határozatlan időre elszállásolni — mondta Nóra kimért hangon. — Ha a felújítás túl zajos, meg lehet beszélni a mesterekkel az időbeosztást, vagy ki lehet venni néhány napra egy szobát.
Erika felnevetett.
— Szobát kivenni? Most azt javaslod a férjed anyjának, hogy idegen helyeken húzza meg magát?
— Azt javaslom, hogy az ilyen dolgokat előre egyeztessük.
— Én nem kérek engedélyt attól a kislánytól, aki a fiammal él.
Nóra lassan Andrásra emelte a tekintetét.
Most kellett volna megszólalnia. Legalább egyetlen mondatot mondania. Megállítani az anyját. Emlékeztetni őt arra, hogy Nóra nem „kislány”, hanem a felesége, és ennek a lakásnak az egyik gazdája. De András hallgatott.
Erika tovább beszélt:
— Kedden ott leszek. András majd lemegy elém a ház elé.
Nóra maga nyomta ki a kihangosítást.
— Nem — mondta a férjének.
— Nóra…
— Nem.
— Ő az anyám. Felújítás lesz nála.
— Van saját lakása, vannak ismerősei, vannak szállások, és meg tudná beszélni a mesterekkel is. De ő a számára legkényelmesebb megoldást választotta: beköltözni ide úgy, hogy meg sem kérdez minket.
— Egy hétköznapi helyzetből csinálsz drámát.
Nóra felállt az asztaltól.
— Hétköznapi helyzet az, amikor valaki megkérdezi, maradhat-e nálunk pár napig, nem pedig kész tények elé állítja a másikat.