– Ha neked az anyád fontosabb, mint a saját családod, akkor lakjatok együtt. De az én lakásomat még ma hagyjátok el – mondta Nóra a férjének, és kinyújtotta a tenyerét. – A kulcsokat ide tedd.
András néhány pillanatig úgy meredt rá, mintha egyetlen szót sem fogott volna fel. Aztán a tekintete lesiklott Nóra nyitott tenyerére, majd az előszobára, ahol Erika két bőröndje már a fal mellé volt állítva. Végül félmosolyra húzta a száját.
– Ezt most komolyan mondod?
Nóra hangja nem lett magasabb. Éppen ez a higgadtság tette félelmetesen határozottá.
– Teljesen komolyan.
– Szóval kidobsz engem otthonról az anyám miatt?
– Nem, András. Az én lakásomból küldelek el, mert te magad jelentetted ki, hogy az anyád mindig az első helyen lesz. Meghallottam. Innentől nincs miről vitatkozni.
Erika a konyhából lépett ki, kezében egy törülközővel. Nóráé volt: új, világos darab, még rajta a kis akasztófül is szépen, érintetlenül. Az anyósa már úgy használta, mintha régóta ő rendelkezne minden fölött ebben a lakásban.
– Hát most végre megmutattad az igazi arcodat – mondta, és tetőtől talpig végigmérte a menyét. – Két évig hallgattál, játszottad a kedves asszonykát, most meg az utcára tennéd a saját férjedet.
Nóra a kezében szorongatott törülközőre nézett.
– Tegye vissza. Aztán pakolja össze a holmiját.
Erika egy pillanatra szóhoz sem jutott. Könnyekre számított, könyörgésre, magyarázkodásra, talán egy hangos családi jelenetre. Ehelyett Nóra egyenes háttal állt előtte, munkanap után, otthoni ruhában, összefogott hajjal, és úgy beszélt, mint aki már régen meghozta a döntését.
És valóban nem abban a percben döntött így.
A lakás jóval a házasság előtt került Nóra nevére. Az apja, István, hosszú éveken át művezetőként dolgozott egy üzemben, az anyja vezette a háztartást, mellette pedig varrást vállalt megrendelésre. Nem éltek fényűzően, de rendesen, adósságok nélkül, üres hivalkodás nélkül. Amikor Nóra befejezte az egyetemet, és technológusként elhelyezkedett egy élelmiszeripari cégnél, a szülei segítettek neki az első otthon megszerzésében: eladták a régi nyaralót, hozzátették a félretett pénzüket, és megvettek a lányuk nevére egy apró, kétszobás lakást.
– Ez a te helyed – mondta akkor az apja, amikor átnyújtotta neki az iratokat. – Nem átmeneti sarok, nem mások jóindulatából kapott fedél. Ezt soha ne felejtsd el.
Nóra nem felejtette el.
Három évvel később, amikor hozzáment Andráshoz, a lakhatás kérdése szinte fel sem merült. András akkoriban egy barátjával bérelt szobát, Nórának pedig volt saját lakása. Magától értetődőnek tűnt, hogy a férfi hozzá költözik. Akkor még figyelmes, nyugodt embernek látszott, olyan férfinak, aki tud hallgatni. Nem akarta azonnal a maga képére formálni a lakást, nem állt elő külön kívánságokkal, megköszönte a vacsorát, elmosogatott maga után, hétvégenként elkísérte Nórát a piacra, és olyan komolyan válogatta a gyümölcsöt, mintha a család jövője múlna rajta.
Erika eleinte szintén udvarias asszony benyomását keltette. Az első találkozáskor egy doboz bonbont hozott, és így szólt:
– A legfontosabb, hogy vigyázzatok egymásra. Én nem vagyok tolakodó ember.
Nóra később sokszor eszébe idézte ezt a mondatot. Főleg azokon a reggeleken, amikor Erika hétkor telefonált, hogy megtudja, András miért nem hívta vissza előző este. Vagy amikor minden előzetes egyeztetés nélkül bejelentkezett vacsorára. Vagy amikor hosszasan fejtegetni kezdte, hogy a fiataloknak „szükségük van az idősebbek szemére”, mert még nem tudják, hogyan kell helyesen élni.
Kezdetben mindez valóban apróságnak tűnt.
Erika péntekenként képes volt felhívni őket, és vidám hangon közölni:
– Vasárnap megyünk Ágnes nénihez. Már szóltam neki, hogy ti is jöttök.
Nóra ilyenkor meghökkent.
– Mi Andrással úgy terveztük, hogy otthon töltjük a hétvégét.
Az anyósa erre tartott egy kis szünetet, amelyben több szemrehányás volt, mint egy egész monológban.
– Egy napot csak lehet szánni a férjed anyjára. A lakásotok nem fog összedőlni attól, hogy nem ültök benne.
András ezekben a helyzetekben bűntudatosan pillantott a feleségére.
– Nóri, menjünk el, jó? Anyának kellemetlen lenne, már megígérte.
Nóra engedett. Egyszer. Aztán még egyszer. Aztán ötödször is.
Később Erika már azt is maga döntötte el, kit kell meghívni az ünnepekre. András születésnapjára kérdezés nélkül invitálta a saját húgát a férjével, egy unokatestvért, sőt még egy szomszédasszonyt is, aki gyerekkora óta ismerte Andrást.
Nóra minderről mindössze egy nappal az esemény előtt értesült.
– Anya, legalább megkérdezhettél volna minket – mondta András a telefonba, de olyan puhán, hogy inkább hangzott könyörgésnek, mint határhúzásnak.
Erika válasza olyan erősen szólt, hogy Nóra a szobából is hallotta:
– Mit kellett volna kérdezni? A fiam születésnapja van. A rokonai jönnek felköszönteni. A menyemnek akkora teher lesz kitenni még néhány tányért?
Nóra akkor ökölbe gyűrte a konyharuhát, és néhány másodpercig a tűzhelyet bámulta, nehogy olyasmit mondjon, amit később megbánna. Nem szerette a veszekedéseket. De annál is kevésbé bírta azt az érzést, hogy a saját otthonában ő csupán kiszolgáló személyzet valaki más rendezvényén.
A vendégek hangosan érkeztek, mindenki beszélt, nevetett, helyet követelt magának. Erika a konyhában sürgött-forgott, szekrényeket nyitogatott, salátástálakat vett elő, bekukkantott a hűtőbe.
– Nóra, kevés lesz a meleg étel. Nálunk a férfiak rendesen esznek.
– Andrással megbeszéltük a menüt – felelte Nóra.
– Megbeszéltétek – horkant fel az anyósa. – András gyerekkora óta azt szereti, ha tele van az asztal.
Nóra a férjére nézett. András azonban elfordította a tekintetét, és elindult ajtót nyitni az újabb vendégeknek.
Az este után Nóra először mondta ki igazán komolyan:
– András, nekem nem tetszik, hogy az anyád úgy rendelkezik nálunk, mintha az ő lakása lenne.
– Ő csak ilyen energikus.
– Nem. Az energikus ember akkor segít, ha megkérik rá. Ő viszont helyettünk dönt.
András leült a kanapé szélére, és megdörzsölte az orrnyergét.
– Nóri, miért kell ezt ennyire élesen venni? Anya egyedül van, szeretné érezni, hogy szükség van rá. Látod te is, nem rosszindulatból csinálja.
Ez lett a kedvenc mondata. „Nem rosszindulatból.” Ezzel zárt le mindent: a kéretlen tanácsokat, a beleszólásokat, a sértődéseket, az előre nem egyeztetett látogatásokat, a vendégek előtti megjegyzéseket.
Amikor Erika kijelentette, hogy Nórának „kevesebbet kellene eltűnnie a munkában, és többet gondolnia a férjére”, András csak annyit mondott: nem rosszindulatból.
Amikor az anyósa leszólta az új porszívót, mert szerinte „praktikusabbat is lehetett volna választani”, András ugyanazzal védekezett: nem rosszindulatból.
És amikor Erika egyszer egy régi vázával állított be, majd közölte, hogy azt a nappaliban kell elhelyezni, mert szerinte náluk túlságosan üresnek hat a szoba, András megint pontosan ugyanazzal próbálta elsimítani a helyzetet.