András is felállt.
— Nem fordíthatok hátat az anyámnak.
— Nekem viszont bármikor hátat fordíthatsz?
Erre már nem volt válasza. És ez a hallgatás mindennél világosabban kimondta azt, amit szavakkal talán soha nem mert volna.
Kedden Erika mégis megérkezett.
Nóra azon a napon a szokásosnál korábban ért haza. A lépcsőházban felforrósodott beton és por szaga terjengett, a nyári hőség a falak közé is beszorult. Az ajtó előtt egy hatalmas kockás utazótáska, két megrakott szatyor és egy kerekes bőrönd állt.
A bejárati ajtó nyitva volt.
Az előszobában András várta. Az arca feszült volt, de látszott rajta, hogy már felkészült egy kellemetlen beszélgetésre.
Erika éppen a szobából lépett ki, a karján gondosan összehajtogatott ruháival.
— Nóra, elfoglaltam a szekrény alsó polcát. Úgyis félig üresen állt nálatok.
Nóra először nem szólt semmit. Végignézett a nagy táskán, a szatyrokon, a férjén, aztán az anyósán. Levette a szandálját, szépen a lábtörlő mellé tette, majd nyugodt hangon megkérdezte:
— Ki engedte meg, hogy beköltözzön?
Erika felvonta a szemöldökét.
— András. Vagy a fiamnak mostantól írásos engedélyt kell kérnie tőled, ha be akarja engedni az anyját?
— Ez a lakás az én tulajdonom. A házasság előtt is az enyém volt, és most is az enyém. Andrásnak nincs joga az én beleegyezésem nélkül bárkit ideköltöztetni.
Az anyósa színpadiasan széttárta a karját.
— Hallod ezt, András? Már albérlőt csinált belőled a saját otthonodban.
András arca kivörösödött. Nóra egy pillanatig azt hitte, szégyenkezik, de hamar rájött: nem szégyen volt az, hanem düh.
— Nóra, elég legyen. Anya nálunk marad egy ideig. Én így döntöttem.
A konyhában egy másodpercre teljes csend lett. Még a nyitott ablakon beszűrődő utcazaj is távolinak tűnt.
Nóra lassan teljes testével a férje felé fordult.
— Te döntöttél?
— Igen.
— Az én lakásomban?
— Férj és feleség vagyunk. Nem kell minden alkalommal papírokkal hadonászni.
— Nem hadonászom. Csak emlékeztetlek a tényekre.
Erika közelebb lépett hozzájuk.
— A tény az, Nóra, hogy egy férfi nem létezik az anyja nélkül. Te ma itt vagy, holnap meggondolod magad, de az anyja egész életében az anyja marad.
Nóra Andrásra nézett. A férje az anyja mellett állt, és nem mondott semmit. Abban a pillanatban mindaz, ami két éven át bonyolultnak, kuszának és türelmet kívánónak látszott, hirtelen végtelenül egyszerűvé vált.
Nem egy két tűz közé szorult férfit látott maga előtt. Hanem egy felnőtt embert, aki már régen választott: legyen inkább kényelmes neki, tűrjön a felesége, csak az anyja ne sértődjön meg.
— András — szólalt meg Nóra halkan —, válaszolj egyenesen. Ha választanod kellene a mi családunk nyugalma és az anyád kívánságai között, melyik lenne fontosabb neked?
András fintorgott.
— Már megint ultimátumot adsz.
— Válaszolj.
Erika keresztbe fonta a karját.
— Fiam, ne hagyd, hogy így beszéljen veled.
András hirtelen Nóra felé fordult.
— Az anyám mindig az első helyen lesz nálam. Ő nevelt fel, ő adott nekem életet. Neked pedig ezt tiszteletben kell tartanod.
Nóra bólintott.
Nem tört rá sírás. Nem akart ordítani. Még csak magyarázkodni sem támadt kedve. Épp ellenkezőleg: mintha valaki hosszú, fullasztó bezártság után kitárta volna benne az ablakot. Meghallotta a lényeget. Minden más feleslegessé vált.
— Rendben.
András gyanakvóan nézett rá.
— Mi az, hogy rendben?
Nóra bement a hálószobába, leemelte a komódról András lakáskulcsait, amelyeket a férfi reggel a pénztárcája mellett hagyott, majd visszatért az előszobába. Ezután kinyújtotta a tenyerét.
— Ha az anyád fontosabb neked, mint a saját családod, akkor éljetek együtt. De az én lakásomat még ma elhagyjátok. A kulcsokat tedd ide.
Erika röviden, hitetlenkedve felnevetett.
— Ezt úgysem mered megtenni.
— Már megtettem.
— András, hallod ezt? Kidob téged!
András mozdulatlanul állt. Az arcán egymást váltotta a zavar, a harag és a hitetlenkedés. Nyilván arra számított, hogy Nóra mindjárt megenyhül. Hogy azt mondja: „Jó, beszéljük meg.” Hogy ad valamilyen határidőt. Hogy enged.
De Nóra csak ott állt az előszobaszekrény mellett, és várta a kulcsokat.
— Felfogod, hogy ezzel tönkreteszed a házasságunkat? — kérdezte András.
— Nem. Csak elismerem, hogy ez a házasság már régóta kizárólag az én türelmemen állt.
— Egyetlen hét miatt?
— Nem egy hét miatt. Hanem két év miatt, amely alatt az én véleményem az én lakásomban mindig az utolsó helyre került.
Erika letette a törölközőt a kis szekrény szélére, és egy lépéssel közelebb ment.
— Ne csinálj jelenetet. A nők mindig engedtek az idősebbeknek. Semmi bajod nem lett volna attól, ha egy kis ideig itt lakom.
Nóra felé fordult.
— Velem már megtörtént a baj. Már nem akartam hazajönni, amikor tudtam, hogy ön is itt lesz.
A mondat pontosan célba talált. Erika kinyitotta a száját, de néhány másodpercig nem tudott mit felelni.
András ökölbe szorította a kulcsokat.
— Ma nem megyek el.
— De elmész. Összepakolod a holmidat, segítesz az anyádnak kivinni a táskáit, és távoztok. Ha balhét csinálsz, vagy nem vagy hajlandó elhagyni a lakást, hívom a rendőrséget, és megmutatom a tulajdoni papírokat. Nincs szükségem a beleegyezésedre ahhoz, hogy idegenek kimenjenek az otthonomból.
— Én a férjed vagyok!
— Egyelőre igen. Ettől azonban a lakás nem lett a tiéd.
Erika gúnyosan horkantott.
— Hát ilyen az igazi szerelem. A papírok fontosabbak, mint a család.
Nóra kihúzta az előszobaszekrény fiókját, és elővette a mappát. Régóta ott tartotta: a tulajdoni lapot, az okiratokat, a másolatokat. Nem azért, mert háborúra készült, hanem mert az apja mindig arra tanította, hogy a fontos iratok legyenek kéznél.
— A papírok akkor válnak fontossá, amikor az emberek már nem hajlandók meghallani az egyszerű szavakat.
András úgy meredt a mappára, mintha csak most értette volna meg először: ez nem érzelmi kitörés. Ez döntés.
Bement a szobába. Nóra hallotta, ahogy kinyílik a szekrényajtó, ahogy leemelnek egy táskát a polcról, majd tompa puffanással egy rakás póló hullik az ágyra. Erika azonnal utána sietett.
— András, mit művelsz? Hová készülsz? Majd lenyugszik!
— Anya, pakolj össze — felelte a férfi fojtott hangon.
— Ezt nem teheted! Ez megalázó!
Nóra az előszobában maradt. Nem ment utánuk, hogy minden mozdulatukat ellenőrizze. Nem kiabált be a szobába. Csak elővette a telefonját, és letette a mappa mellé. Nem akarta kihívni a rendőrséget, de többé nem akart attól félni, hogy szükség esetén mégis meg kell tennie.
Húsz perc múlva András kilépett a szobából egy utazótáskával. Erika a kerekes bőröndjét húzta maga után; az arcán vörös foltok jelentek meg a dühtől. A nagy táskákat a fiával cipeltette.
— Ezt még meg fogod bánni — vetette oda Erika.