— Ide figyelj, Erzsébet — János bácsi a cigaretta hamuját minden teketória nélkül a csészealj szélére pöccintette. — Nem gondolod, hogy ideje volna végre a saját életeddel törődnöd? Mert mostanában mintha másokéba másznál bele két lábbal.
— Másokéba?! — Erzsébetnek egy pillanatra elakadt a lélegzete a felháborodástól. — Ez az én fiam! Ez az én otthonom!
— A fiad már felnőtt férfi. Asszonyt választott magának, családot alapított. Te meg még mindig úgy rángatod, mintha zsinóron lógó bábu lenne.
Ekkor az előszoba felől óvatos kopogás hallatszott, majd egy női hang szűrődött be:
— Bejöhetek? Katalin vagyok…
— Gyere csak, gyere — intett János bácsi. — Pont jókor érkeztél. Kell ide egy tanú.
Katalin bedugta a fejét a konyhába, végignézett a feldúlt helyiségen, aztán a családi haditanács résztvevőin.
— Jaj, nem zavarok?
— Te már régóta zavarsz — morogta Erzsébet. — Folyton a falra tapasztod a füledet.
Katalin sértődötten kihúzta magát.
— Talán én tehetek róla, hogy papírvékonyak a falak? Az egész ház hallja, amikor itt balhéztok.
— Az egész ház? — kapta fel a fejét János bácsi, már-már érdeklődve.
— Hát persze! — Katalin egyre bátrabb lett. — Ilona néni az első emeletről is azt mondja, hogy maguknál mindennap történik valami. Hol Erzsébet ordít, hol tányérok csörömpölnek…
— Katalin! — csattant fel az anyós. — Azért jöttél ide, hogy pletykákat hordj össze?
— Miféle pletykákat? — Katalin csípőre tette a kezét. — Fáj az igazság? Talán azon kellene elgondolkodni, miért beszél minden szomszéd magukról rosszat.
Péter arca elsápadt. Anna a tenyerébe temette az arcát. Ennél megalázóbbat elképzelni sem tudott: idegenek előtt teregetni ki a családi szennyest, miközben ő alig állt a lábán.
János bácsi csendben figyelte a jelenetet, közben komótosan szívta a cigarettáját. Aztán egyszer csak halvány, furcsa mosoly jelent meg a szája szélén.
— Tudod mit, Erzsébet? Ideje, hogy mi ketten komolyan elbeszélgessünk. Négyszemközt.
— Ugyan miről?
— A jövődről — felelte a férfi, és felállt az asztaltól. — Péter, vidd be Annát a szobába, hadd pihenjen. Katalin, te pedig menj haza. Mi Erzsébettel itt maradunk.
— De én csak azt akartam…
— Azt mondtam, haza!
János bácsi hangjában olyan kemény parancs csendült, hogy Katalin egyetlen pillanat alatt eltűnt az ajtóból. Péter sietve karolta át Annát, és kivezette a konyhából.
Erzsébet kettesben maradt a sógorával. A gyomra görcsbe rándult, mert érezte: most olyasmit fog hallani, amit egyáltalán nem szeretne.
— Ülj le — bökött János bácsi az egyik székre. — És ne add elő a mártírt. Most felnőttek módjára beszélünk.
Erzsébet leült ugyan, de egész testében feszült volt. Úgy ült ott, mint aki bármelyik másodpercben felpattanhat, hogy visszavágjon.
— Hallgass ide, Erzsébet. István, nyugodjék békében, a halála előtt megkért, hogy tartsam szemmel a családot. Megígértem neki. De amit te itt művelsz, az már nem családi élet, hanem kész bolondokháza.
— Én csak védem a fiamat!
— Kitől? A saját feleségétől? — János bácsi rosszallóan megrázta a fejét. — Az a lány rendes, dolgos, tisztességes. Miért kell folyton belé kötnöd?
— Rendes? — Erzsébet gúnyosan felhorkant. — Ki akar túrni a saját házamból!
— Ostobaság. Csak békében szeretne élni a férjével. Te vagy az, aki egy perc nyugtot sem hagy nekik.
Erzsébet hirtelen felugrott, és idegesen járkálni kezdett a konyhában.
— János, te ezt nem érted! Péter az egyetlen, amim maradt! Én az egész életemet rá tettem fel!
— Pontosan erről beszélek — vágott közbe a férfi. — Rá tetted az életedet, és most azt várod, hogy ő élje le helyetted is?
A mondat úgy találta el Erzsébetet, mintha arcul csapták volna. Megtorpant. A szeme lassan megtelt könnyel.
— És mégis mi maradt nekem? Ötvennyolc éves vagyok, egyedül…
— Az, hogy egyedül vagy, a te döntésed volt — mondta János bácsi könyörtelen nyugalommal. — Emlékszem, István halála után többen is közeledtek hozzád. Szomszédok, ismerősök. Te mindegyiket elzavartad. Azt hajtogattad, hogy a fiadnak nincs szüksége mostohaapára.
— És igazam volt!
— Igazad? A fiad felnőtt, megnősült, a saját életét próbálná élni. Te pedig mit csinálsz? Itt ülsz, és dühöngsz az egész világra?
Erzsébet szipogni kezdett, de János bácsi arcán nem jelent meg részvét. Nem engedte, hogy a könnyek eltérítsék.
— Van végzettséged, van két dolgos kezed, nem vagy magatehetetlen. Dolgozhatnál, társaságba járhatnál, akár új életet is kezdhetnél. De nem. Neked könnyebb a fiadba kapaszkodni, és közben megmérgezni az ő házasságukat.
— Kegyetlen vagy…
— Nem, Erzsébet. Őszinte vagyok. És még valamit mondok: ha nem állsz le, teljesen egyedül fogsz maradni. Péter előbb-utóbb nem bírja tovább, fogja Annát, és elköltözik. Akkor mi lesz? Itt maradsz ebben a lakásban, és magányosan öregszel meg?
Súlyos csend telepedett a konyhára. Erzsébet maga köré fonta a karját, mintha fázna, és némán sírni kezdett.
A szomszédos szobában közben Péter ágyba fektette Annát.
— Feküdj le, drágám. Le kell vinnünk a lázadat.
Anna engedelmesen lefeküdt, de nem engedte el a férje kezét.
— Péter, én ezt már nem bírom tovább. Mindennap veszekedés, mindennap én vagyok a hibás mindenért…
— Tarts ki még egy kicsit — Péter óvatosan végigsimított a haján. — Hamarosan elmegyünk innen.
— Mikor lesz az a hamarosan? Egy éve ezt mondogatjuk, és semmi sem változott!
Péter nehéz sóhajjal lehajtotta a fejét. Ő is pontosan tudta, hogy így nem lehet élni. De az anyja számára szinte érinthetetlen volt. Hogyan hagyhatná magára?
— Tudod — Anna halkan, de határozottan nézett rá —, János bácsinak igaza van. Az édesanyád nem gyenge, elesett öregasszony. Erős nő, aki hozzászokott, hogy mindenkit irányítson maga körül.
— Anna, kérlek, ne…
— De igen, beszélnünk kell róla! Ha nem állítjuk meg, tönkretesz minket. Nézz magadra, Péter. Már attól is félsz, hogy kimondj egyetlen mondatot, ami neki nem tetszik.
Péter lesütötte a szemét. Legbelül tudta, hogy a felesége igazat mond. Csakhogy ezt beismerni olyan volt számára, mintha elárulná az anyját. Erre pedig még nem volt képes.
A konyha felől tompa, elfojtott hangok szűrődtek át. János bácsi tovább folytatta a maga kíméletlen, de szükséges rendrakását.