— Hálátlan kis senkiházi vagy! — Erzsébet úgy vágta a csészét a konyhakőre, hogy a szilánkok szerteszét pattogtak a helyiségben. — Fogd már be végre! Parancsolgass majd ott, ahonnan jöttél, de ebben a házban mi mondjuk meg, mi történik!
Anna a konyha közepén állt, nedves köntösben. A haja ziláltan tapadt az arcához, a keze reszketett. Pár perccel korábban még csak azt próbálta elmagyarázni az anyósának, hogy ma egyszerűen nem képes befőzéssel bajlódni. Lázas volt, hasogatott a feje, és erre még ez a jelenet is rázúdult.
— Erzsébet, mondtam már, hogy beteg vagyok — szólalt meg halkan. — Holnap megcsinálom, becsületszavamra.
— Holnap! — Erzsébet hangja éles visításba csapott át. — Holnapra a paradicsom megrohad! Vagy azt képzeled, a kutyának vettem azt a három ládát?
Péter az asztalnál ült, a telefonjába temetkezve. Úgy tett, mintha nem hallaná a veszekedést. Akkor sem emelte fel a tekintetét, amikor az anyja földhöz csapta az edényt. Gyáva alak. Három éve voltak házasok, és ennyi idő alatt sem tanulta meg, hogyan álljon ki a felesége mellett, ha az anyja nekiront.
— Péter — fordult felé Anna, és a hangjában kétségbeesett remény remegett —, mondd már meg neki…
— Ne keverd bele a férjedet a női hisztitekbe! — vágott közbe Erzsébet. — Különben is, mit képzelsz, hogy itt dirigálhatsz? Az én házamban laksz, az én kenyeremet eszed, aztán még te követelőzöl?
Ekkor Annában valami elszakadt. A vér az arcába tódult, a halántéka lüktetni kezdett.
— Az ön házában? — csattant fel. — A lakás felét mi fizettük ki! A hitelt még most is törlesztjük!
Erzsébet arca úgy torzult el, mintha egy egész citromot nyelt volna le.
— Ó, hát ti fizettétek ki? Ugyan már! Ki dolgozik itt igazán? A fiam! Te meg mit csinálsz? Ülsz az irodában, aztán eljátszod, hogy elfáradtál. Semmirekellő vagy!
— Anya, elég lesz — szólalt meg végre Péter, de olyan erőtlenül, hogy Anna ebből egy csepp támogatást sem érzett.
— Nem lesz elég! — fordult rá a fiára Erzsébet. — Nézd meg, milyen kígyót hoztál a házba! Harminc éven át egyedül húztalak, neveltelek, aztán megjelenik ő, és máris úrnőnek képzeli magát!
A fal túloldaláról tompa hangok szűrődtek át. Anna biztos volt benne, hogy Katalin, a szomszédasszony már a bejárati ajtóra tapasztotta a fülét. Imádta később a lépcsőházban kitárgyalni mások botrányait.
Annára émelygés tört rá. Nem tudta eldönteni, a láztól van-e, vagy ettől az egész ocsmány cirkusztól.
— Tudja mit? — támaszkodott a hűtőnek, hogy el ne szédüljön. — Tegye el maga a paradicsomot. Én lefekszem.
— Nekem ne fordíts hátat, te hálátlan! — üvöltötte Erzsébet, és felkapta az asztalról a vágódeszkát.
Ebben a pillanatban megszólalt a csengő. Élesen, türelmetlenül.
Mindhárman mozdulatlanná dermedtek. A csengő újra felharsant.
— János bácsi — sóhajtott fel Péter, miután az órájára pillantott. — Megkértem, hogy ugorjon be a nyaraló ügyében…
Erzsébet arca egyetlen másodperc alatt átrendeződött. Elsímította a vonásait, megigazította a szétesett frizuráját.
— Péterkém, nyiss ajtót. Te pedig — villantotta gyűlölködő tekintetét Annára — szedd rendbe magad. Ne szégyenítsd meg a családot idegenek előtt.
Anna válaszolni akart, de ekkor már megjelent az ajtóban János bácsi, a néhai após öccse. Még mindig erős, masszív férfi volt, ravaszkás szemekkel, és azzal a rossz szokással, hogy minden olyan ügybe beleütötte az orrát, amelyhez elvileg semmi köze nem volt.
— Nahát, itt aztán zajlik az élet! — nézett körbe a konyhában, majd a földön heverő porcelándarabokra sandított. — Háztartási kérdéseket vitattok meg ilyen szenvedélyesen?
Erzsébet erőltetett mosolyt húzott az arcára.
— Ugyan, semmiség az egész. Gyere csak, János, főzök egy teát.
János bácsi azonban szemmel láthatóan nem készült úgy tenni, mintha semmit sem látott volna. Odalépett az asztalhoz, leült, aztán figyelmesen végigmérte Annát, akinek a szeme vörös volt a visszafojtott könnyektől.
— Na és mi történt valójában? — kérdezte. — A falon keresztül is hallatszott.
Anna ekkor megértette, hogy most valami egészen más fordulatot vesz a jelenet.
— Semmi különös — sietett Erzsébet a vízforralóhoz. — Anna kicsit rosszul érzi magát, de attól még a ház körüli tennivalók nem állnak meg.
— Kicsit rosszul? — János bácsi kétkedve horkantott. — Akkor miért kellett úgy ordítani, mintha lángolna a lakás?
Anna érezte, hogy égni kezd az arca. Szégyellte magát egy kívülálló előtt ezért a mocskos jelenetért. Mégis tudta: nem hallgathat tovább.
— János bácsi — ült le vele szemben —, harmincnyolc fokos lázam van. Csak annyit kértem, hogy a befőzést tegyük át holnapra.
— És ebben mi a tragédia? — vont vállat a férfi.
Erzsébet majdnem elejtette a kezében tartott kannát.
— János! Te ismersz engem. Tudod, milyen háziasszony vagyok! Nálam mindennek megvan az ideje, mindennek rendben kell történnie. Erre most…
— Erre most a menyed beteg lett — szakította félbe János bácsi. — És akkor mi van? Ettől összedől a világ?
Péter fészkelődni kezdett a széken. A vita kezdete óta először látszott rajta, hogy kényelmetlenül érzi magát.
— János bácsi, anya csak ideges…
— Ideges, azt mondod? — János elővette a cigarettáját, és anélkül gyújtott rá, hogy bárkitől engedélyt kért volna. — Szerintem inkább tombol.
Erzsébet dermedten állt, a csészével a kezében. Erre a fordulatra nyilvánvalóan nem számított.
— Ezt hogy érted, János?
— Úgy, hogy úgy viselkedsz, mint egy kofának is szégyenére váló asszony — felelte a férfi, majd beleszívott a cigarettába, és lassan kifújta a füstöt. — Egy beteg lányt ordítasz le néhány láda paradicsom miatt.
— Néhány láda paradicsom miatt?! — Erzsébet hangja ismét veszélyesen magasra csúszott. — Egész nap a piacon álltam, válogattam őket!
— És akkor? Holnap is nap lesz.
Anna döbbenten nézte János bácsit. Soha senki nem mert még így beszélni az anyósával. Még a saját fia is mindig meghunyászkodott előtte.