— Figyelj rám, Erzsébet — mondta János bácsi halkan, de ellentmondást nem tűrően. — Van egy javaslatom. A nyaraló üresen áll. Rendes kis ház, minden megvan benne, ami kell. Költözz ki oda a nyárra. Kicsit kiszellőzik a fejed, elvonulsz a városi zajtól, átgondolsz mindent.
— Most el akarsz üldözni? — kérdezte Erzsébet sértetten.
— Nem elüldözlek, hanem kiutat mutatok. Az a ház a tiéd. István még életében a nevedre íratta. Lakj ott, ültess veteményt, beszélgess a szomszédasszonyokkal, járj át hozzájuk kávézni. A fiatalokat pedig hagyd végre levegőhöz jutni, ne állj fölöttük állandóan.
Erzsébet megtörölte a szemét, és most először nem vágott vissza azonnal. Látszott rajta, hogy mérlegel.
— És ha szükségük lesz rám?
— Akkor majd szólnak, és te elmész hozzájuk. De meghívásra, Erzsébet. Nem úgy, hogy egyszer csak megjelensz, és átveszed az irányítást.
Az ajánlat valójában nem is hangzott rosszul. A nyaralónál tényleg akadt néhány régi ismerőse, akikkel lehetett kártyázni, piacra járni, pletykálkodni, vagy csak üldögélni a padon a délutáni napsütésben. A városi lakásban meg mi várta? Négy fal, feszültség, és egyre keserűbb összecsapások a menyével.
— Jól van — mondta végül kelletlenül. — Egy hónapot megpróbálok. De csak egyet.
Csakhogy az a hónap semmit sem gyógyított meg. Amikor Erzsébet visszatért, még ingerültebbnek, még követelőzőbbnek tűnt, mint korábban. Mintha a pihenés nem csillapította volna, hanem éppen táplálta volna benne a sértettség parazsát.
— Odakint rájöttem ám mindenre — jelentette ki már az ajtóból, miközben ledobta a táskáját. — Ti egyszerűen le akartatok passzolni! Azt hittétek, az öreg bolond majd elmegy, és szépen elfelejti, mi folyik itt?
Anna némán állt az előszobában. Nem válaszolt, csak nézte az anyósát. Az elmúlt három hét veszekedés nélkül szinte ajándéknak tűnt. Péter mintha kicserélődött volna: lazább lett, többet mosolygott, esténként újra beszélgettek, sőt egy hétvégére még az Adriáig is le tudtak szökni. Most azonban minden visszacsúszott ugyanabba a régi, mérgező mederbe.
Anna azonban már tudott valamit, amiről egyelőre senkinek sem beszélt.
A két csíkot egy héttel korábban pillantotta meg a teszten. Először azt hitte, rosszul lát. Vett egy másikat is, megismételte. Az eredmény ugyanaz lett. Várandós volt. Végre. Annyi félelem, várakozás és csalódás után.
Három éve próbálkoztak Péterrel. Orvostól orvosig jártak, vizsgálatok, remények, kudarcok váltották egymást. Mindenki azt mondta, papíron nincs komoly baj, mégsem sikerült. Most pedig megtörtént. Pont akkor, amikor a házban néhány hétre végre csend lett.
— Péter — súgta oda este a férjének, amikor már lefekvéshez készülődtek. — Valamit el kell mondanom.
— Mi történt? — kérdezte Péter, és félretette a távirányítót.
Anna vett egy mély levegőt.
— Terhes vagyok.
Péter mozdulatlanná dermedt. A kezében maradt a távirányító, de mintha azt sem tudta volna, hol van. Aztán lassan a felesége felé fordult.
— Komolyan mondod?
— Teljesen komolyan. Két tesztet csináltam.
A következő pillanatban úgy ölelte magához Annát, hogy az alig kapott levegőt.
— Istenem, Anna! Végre! El sem hiszem… olyan boldog vagyok!
— Halkabban — suttogta Anna, és az ajtó felé pillantott. — Anyád meghallhatja.
— És ha meghallja? — Péter még mindig mosolygott. — Hiszen unokája lesz. Ennek örülnie kell.
Anna csak megrázta a fejét. Ő jobban ismerte Erzsébetet, mint a férje szerette volna hinni.
— Előbb elmegyek orvoshoz. Biztosan tudni akarom, hogy minden rendben van. Utána elmondjuk.
Egy kis lakásban azonban a titkok nem élnek sokáig. Egy hét múlva, amikor Anna a nőgyógyásztól tért haza a hivatalos megerősítéssel, Erzsébet már a konyhában várta. Arca kemény volt, tekintete hideg.
— Na, sikerült összeszedni? — vetette oda köszönés helyett.
Anna megtorpant.
— Tessék? Mire gondol?
— Ne add itt az ártatlant! — csattant fel az anyósa. — Látom én, mi van. Reggelente rosszul vagy, a tejet meg hirtelen nem bírod meginni. Felcsináltattad magad, ugye?
Anna szó nélkül a hűtőhöz lépett, kivett egy palack vizet, de a keze remegett, ahogy lecsavarta a kupakot.
— Azt hiszed, mostantól mindent megengedhetsz magadnak? — folytatta Erzsébet. — Talán majd lábujjhegyen járok körülötted, nehogy megzavarjam a drága kis babát?
— Erzsébet, ez az ön unokája — mondta Anna halkan.
— Az én unokám? — Erzsébet gúnyosan felhorkant. — Ugyan honnan tudjam, kié az a gyerek? Lehet, hogy a szomszédtól van, és most rá akarod sózni az én fiamra!
A mondat úgy érte Annát, mintha arcul ütötték volna. Elsápadt, és meg kellett kapaszkodnia az asztal szélében.
— Hogy mer ilyet mondani?
— Úgy, hogy kimondom! — Erzsébet felállt, és fenyegetően fölé magasodott. — Három éve vagy a fiam felesége, és semmi. Aztán hirtelen, mintha megrendelésre menne, teherbe esel. Nekem ez nagyon is gyanús.
Ekkor csapódott az előszobaajtó. Péter hazaért a munkából.
— Anya, megjöttem! Anna, hol vagy?
— Itt vagyunk, itt — kiáltotta Erzsébet élesen. — Éppen a nagy örömhírt beszéljük meg.
Péter belépett a konyhába, és azonnal meglátta, hogy valami nincs rendben. Anna alig állt a lábán, az anyja arcán pedig diadalmas, rosszindulatú kifejezés ült.
— Mi folyik itt?
— Csak annyi, kisfiam, hogy a feleséged hamarosan nagyszülőkké tesz minket — mondta Erzsébet mérgezett mosollyal.
Péter arca felragyogott.
— Anna! Elmondtad neki?
— Nem ő mondta el, magamtól is rájöttem — vágott közbe az anyja. — És jobb, ha tudjátok: tőlem semmiféle segítségre ne számítson. Oldja meg a gondjait egyedül!
— Anya, hallod magad? — Péter hangja megremegett a döbbenettől. — Ez a mi gyerekünk!
— A miénk? — Erzsébet felé fordult. — Péterkém, térj már észhez! Nem látod, mit csinál veled? Csapdába csal. Megszüli, és onnantól kezdve örökre a markában tart.
Anna ezt már nem bírta tovább. A könnyei egyszerre törtek elő.
— Én… én ezt nem tudom tovább elviselni… — suttogta, majd kiszaladt a konyhából.
Péter utána indult volna, de Erzsébet megragadta a karját.
— Maradj! Hadd sírjon csak. Hátha közben megjön az esze.
— Anya, megőrültél? — rántotta ki magát Péter. — Stresszeled, amikor terhes! Ezzel árthatsz neki és a babának is!
— Miféle babának? — Erzsébet hangja jéghideggé vált. — Péter, nyisd már ki a szemed! Ez a nő hazudik neked.
Abban a pillanatban valami végleg elszakadt Péterben. Ránézett az anyjára, erre a haragtól eltorzult, könyörtelen arcra, és hirtelen tisztán megértette: elég volt.
— Anya — mondta csendesen, de olyan határozottsággal, amilyet Erzsébet még soha nem hallott tőle —, holnap Annával elmegyünk innen.
— Mégis hová?
— A tengerpartra. Horvátországba, az Adriához. Van hová mennünk.