— Szervusztok — szólaltam meg halkan, miközben még erősebben szorítottam magamhoz Lillát, aki a hirtelen támadt lármától megdermedt az ölemben. — Gábor mindössze két órája szólt, hogy jöttök. Ennyi idő alatt egyszerűen képtelenség volt mindent előkészíteni.
Ekkor Gábor ragyogó arccal rontott ki a szobából, mintha semmi különös nem történt volna.
— Anya! Apa! Gyertek csak beljebb! — Már tárta is a karját, sorban ölelgette a rokonokat. — Anna egy kicsit elúszott a dolgokkal, de semmi gond, mindjárt kitalálunk valamit.
— Hogyhogy elúszott? — Krisztina, Gábor húga, aki három gyerek anyja volt, olyan pillantással mért végig, mintha valami főbenjáró bűnt követtem volna el. — Te egész nap itthon vagy, nem? Ráadásul csak egy gyereked van. Én három lánnyal is mindig megcsináltam háromféle salátát meg valami rendes meleg ételt, mire vendégek jöttek.
— Krisztina, nem egyformák a gyerekek — próbáltam megmagyarázni, bár éreztem, hogy a könnyek már ott gyűlnek a szememben. — Lilla fogzik, alig alszik miatta.
— Ugyan már, ne mentegetőzz — legyintett az apósom, miközben bevonult a nappaliba. — Gábor, kapcsold be a tévét, mindjárt kezdődik a meccs. Erzsébet, Krisztina, menjetek, segítsetek a lánynak a konyhában, különben itt éhen halunk. Három órát utaztunk, az útról jöttünk.
Erzsébet bement a konyhába, feltépte a hűtő ajtaját, majd csalódottan csettintett a nyelvével.
— Hát, Anna… belőled aztán nagy háziasszony lett, mondhatom. A fiamat is ilyen üres hűtő mellett tartod? Na jó, nincs idő itt szájat tépni. Gábor! Gyere csak ide!
A férjem bedugta a fejét az ajtón.
— Igen, anya?
— Szaladj le a boltba. Hozz két nagy csomag mirelit derelyét, felvágottat, sajtot, kenyeret. Ha már a feleséged nem képes normális ebédet összehozni, akkor majd beérjük félkész kajával.
Gábor szemrehányóan nézett rám.
— Anna, tényleg olyan nehéz lett volna legalább krumplit pucolni? Mindegy, add a pénzt, gyorsan elmegyek.
— Nincs nálam készpénz. A kártya az éjjeliszekrényen van — feleltem tompán.
Fél óra múlva már teljes gőzzel zajlott a sürgés-forgás a konyhában, én mégis úgy éreztem, mintha a saját lakásomban idegen lennék. Erzsébet és Krisztina csörömpöltek az edényekkel, hangosan beszéltek át egymás feje fölött, és közben újra meg újra odaszúrtak valamit.
— Ezek a kések is milyen életlenek, te jó ég — morgolódott az anyósom. — Van férfi a háznál, még sincs, aki megélezze őket.
— Anya, itt egyszerűen nincs rend — kontrázott rá Krisztina, miközben nagy csattanással előrángatott egy serpenyőt. — Nézd meg, a páraelszívón is áll a por. Ha valaki otthon van egész nap, legalább a tisztaságra figyelhetne.
Én a hálószobai fotelben ültem, Lillát ringattam, és a résnyire nyitva hagyott ajtón át minden egyes szavukat hallottam. Valami akkor belül végleg megroppant bennem. Olyan nehéz, ólomszerű kimerültség zuhant rám, hogy legszívesebben lefeküdtem volna a padlóra, és többé meg sem mozdulok. De nem is ez volt a legijesztőbb. Hanem az, hogy egyre kevésbé érdekelt bármi. Az ő véleményük, a derelye, a por, az egész cirkusz. Csak az fájt görcsösen, hogy Gábor egyetlenegyszer sem állt mellém. Egyetlen szóval sem. Sőt, zavart mosollyal bólogatott nekik, mintha mindenben igazuk volna.
Valamikor hat óra felé végül szóltak, hogy üljek asztalhoz. Pontosabban Gábor kukkantott be a hálóba, és odakiáltott:
— Anna, gyere, kész a kaja. Lillát tedd le, hadd aludjon.
— Nem alszik, Gábor.
— Akkor hozd magaddal. Ülsz egy kicsit velünk.
A nappaliban már mozdulni sem lehetett. A kihúzott asztal körül tizenkét ember szorongott. Gőzölgő, púpos tányérokon állt a derelye, mellette felvágottak, sajt, kenyér, és néhány befőttesüvegnyi savanyúság, amit Erzsébet hozott magával. A zaj szinte elviselhetetlen volt. László bácsi már töltött magának és az apósomnak egy-egy pohárral.
— Na, az együttlétre! — harsogta.
Leültem a szék legszélére, Lillával az ölemben. A kislány nyűgösködött, fészkelődött, rángatta a hajamat. Épp próbáltam elérni egy szelet kenyeret, amikor Erzsébet megszólalt:
— Anna, adhattál volna Lillára egy kis sapkát, húz az ablak felől. És egyébként miért nem kap még rendes ételt? Az én Gáborom hét hónaposan már azt ette, amit mi, még levest is.
— Elég neki az anyatej — válaszoltam csendesen, anélkül hogy felnéztem volna.
— Jaj, ezek a mai új divatok — fintorgott Krisztina, miközben tovább rágta a falatot. — Mindenféle internetes okoskodót hallgatnak, aztán csodálkoznak, hogy a gyerek sápadt. Gábor, szedjek még neked? A feleséged úgysem fog gondoskodni rólad.
Gábor elmosolyodott, és odanyújtotta a tányérját.
— Tegyél még, anyu. A te derelyéd mindig a legjobb. Még a bolti is finomabb, ha te készíted el.
A nappaliban egyszerre felnevetett mindenki, és ez a nevetés úgy csapódott a fülembe, akár egy pofon.