Gáborra emeltem a tekintetem. Ő azonban még csak felém sem fordult. Teljesen lekötötte, hogy László bácsival autókról beszélgessen. Az ő világában minden rendben volt: ott ült körülötte a családja, jókedvű volt, elé tették az ételt, kiszolgálták. Az pedig, hogy a felesége a szék szélén kuporog, a kialvatlanságtól karikás szemmel, és minden erejével próbálja visszanyelni a könnyeit, szemmel láthatóan nem számított. Hiszen én „csak otthon vagyok a gyerekkel”, nekem úgysem lehet semmi dolgom.
Lilla egyszer csak összerándult, majd éles sírásban tört ki.
— Anna, vidd már ki valahová azt a gyereket — húzta el a száját az apósom. — Így beszélgetni sem lehet, túl kell ordítani.
Felálltam. Nem csaptam zajt, nem szóltam vissza, nem magyarázkodtam. Egyszerűen felemeltem a kislányomat, kitoltam az előszobába a babakocsihoz, belefektettem, és gondosan ráadtam a kis overálját. Lilla a hirtelen változástól elhallgatott, csak nagy szemekkel nézett rám. Ezután bementem a hálóba, leakasztottam a pufi kabátomat, elővettem az irataimat tartalmazó táskát, és felkaptam azt a hátizsákot is, amelyben mindig készen álltak Lilla holmijai arra az esetre, ha orvoshoz kellene mennünk.
Felvettem a cipőmet. A szokatlan csend végül Gábornak is feltűnhetett, mert kijött utánam az előszobába.
— Anna, te meg hová készülsz? — nézett rám értetlenül. — Sétálni akarsz ilyenkor? Már sötét van odakint.
— Elmegyek, Gábor — feleltem olyan nyugodt hangon, hogy még magam is idegennek hallottam.
— Hogy érted, hogy elmész? Hová? Anyádhoz? — próbált nevetni, de a tekintetében már megjelent a bizonytalanság. — Hagyd már ezt a bolondságot, gyere vissza az asztalhoz. Mit fognak gondolni a többiek?
— Egyáltalán nem érdekel, ki mit gondol — mondtam, miközben a vállamra vettem a hátizsákot, és megfogtam a babakocsi fogantyúját. — Igazad van, nekem itthon, a gyerek mellett úgysincs semmi dolgom. Akkor most megyek. Szórakoztasd te a rokonaidat. Etessed őket, kínáld őket, mosogass utánuk, takaríts el mindent. A kulcsokat majd bedobom a postaládába.
— Te teljesen megőrültél! — kapta el a karomat Gábor, az arca vörös foltokban égett. — Tönkreteszed az ünnepemet! Egy semmiség miatt jelenetet rendezel a szüleim előtt! Visszajössz, megértetted?
— Engedd el a kezem — mondtam halkan, de olyan hangon, hogy azonnal szétnyitotta az ujjait. — Nem bírom tovább. Nem hallasz meg. Sőt, észre sem veszel. Neked én csak valami ingyenes tartozék vagyok, aminek mindig működnie kell, hibátlanul, megállás nélkül. Maradj egyedül egy kicsit. Tapasztald meg, milyen az, amikor az embernek állítólag „nincs semmi dolga”.
Kinyitottam az ajtót, és kitoltam a babakocsit a lépcsőházba.
— Anna! — kiáltott utánam, de én addigra már megnyomtam a lift gombját.
A lakásból továbbra is hangzavar szűrődött ki. Valaki hangosan nevetett, a tévé is szólt, a beszélgetések összefolytak egymással. Odabent jóformán fel sem tűnt senkinek, hogy elmentem.
Nórához mentem, a barátnőmhöz, akinél volt egy üres vendégszoba. Nóra nem faggatott. Nem kérdezte, mi történt, nem vonta fel a szemöldökét, nem kezdett tanácsokat osztogatni. Csak elém tett egy bögre forró teát, átvette tőlem Lillát, megfürdette, megetette, aztán csendben lefektette aludni. Én pedig úgy zuhantam álomba, mintha lekapcsoltak volna. Hónapok óta először aludtam hat teljes órát egyhuzamban.
A telefonomat már a liftben kikapcsoltam. Csak másnap délelőtt tizenegy körül kapcsoltam be újra.
A kijelző azonnal megtelt értesítésekkel. Harminc nem fogadott hívás Gábortól. Öt az anyjától. És rengeteg üzenet.
Először Gábor beszélgetését nyitottam meg. Az első sorok még dühösek voltak: „Normális vagy?”, „Azonnal gyere haza”, „Anya teljesen kiakadt a viselkedéseden”, „Leégetsz László bácsi előtt.”
Aztán, valahol hajnali három körül, a hangnem lassan megváltozott.
„Anna, hol van Lilla tápszere? Mindenki elment, egyedül maradtam.”
„Anna, miért néz ki így a konyha? Anya és Krisztina elmentek, semmit nem mostak el, azt mondták, ez a te dolgod.”
„Anna, válaszolj. Nagyon rosszul vagyok.”
„Anna, kérlek.”
Az utolsó üzenet fél órával korábban érkezett: „Megyek hozzád. Nóra elmondta, hogy nála vagytok. Kérlek, ne menj el, csak hallgass meg.”
Húsz perc múlva megszólalt a csengő. Nóra ment ajtót nyitni. Én a nappaliban maradtam a kanapén, az ölemben a frissen ébredt, jóllakott Lillával.
Gábor lépett be a szobába. Egy pillanatig alig ismertem rá. Mindig rendezett, magabiztos, gondosan ápolt férfi volt, most viszont úgy festett, mint akit teljesen összetörtek. A haja kócosan állt, a szeme alatt sötét árkok húzódtak, a kabátja nyitva lógott rajta. A keze szemmel láthatóan remegett.
Megállt a küszöbnél, mintha nem merne közelebb jönni. Előbb rám nézett, aztán a kislányunkra.
— Szia — szólalt meg végül halkan.