— Gábor, tedd le azt a telefont — kaptam fel a konyharuhát, és idegesen az asztalra hajítottam. — Azonnal tedd le, és mondd azt, hogy ez csak valami rossz vicc volt.
Gábor értetlenül pislogott rám, a mobilját továbbra is a füléhez szorítva. A kijelzőn az anyja neve világított.
— Anya, várj egy pillanatot — morogta a készülékbe, aztán rám nézett. — Anna, miért kapod fel ennyire a vizet? Már elindultak a külvárosból. Két óra múlva itt lesznek.
— Tizenkét ember, Gábor! — a hangom éles, fojtott suttogássá vékonyodott, mert a másik szobában éppen csak elaludt a hét hónapos kislányunk. — A szüleid, a húgod a férjével és a három gyerekükkel, László bácsi a feleségével… Elindultak? És engem senki sem tartott érdemesnek megkérdezni?
— Ugyan már, ne csináld ezt, ők a családom — legyintett Gábor, majd ismét beleszólt a telefonba. — Igen, anya, minden rendben. Várunk benneteket. Persze, Anna majd kitalál valamit. Jó, vezessetek óvatosan.
Kinyomta a hívást, aztán olyan nyugalommal indult a hűtő felé, mintha semmi különös nem történt volna.
— Gábor, a hűtőnk gyakorlatilag üres! — alig bírtam visszatartani a könnyeimet; egyszerre fojtogatott a sértettség és a tehetetlenség. — Van benne három tojás meg fél doboz kefir. Estére akartam rendelni valamit. Miből főzzek ennyi emberre?
— Anna, kérlek, ne kezd el — fintorgott a férjem, miközben kivett egy üveg ásványvizet. — Otthon vagy a gyerekkel, nem? Úgysem dolgozol, ráérsz összedobni valamit a rokonaimnak. Mi ebben olyan nagy ügy? Leszaladsz a sarki boltba. Főzöl krumplit, megsütsz egy csirkét. A nők mindig megoldják az ilyesmit. Anyám egész életében harminc emberre terített asztalt, mégsem nyafogott.
— A te anyád nem egy fogzó csecsemő mellett volt otthon, aki már harmadik éjszaka húszperces részletekben alszik! — léptem egészen közel hozzá, és éreztem, ahogy bennem valami sötét, vak düh kezd felforrni. — Ezen a héten összesen talán tizenkét órát aludtam. Milyen krumpliról beszélsz? Milyen csirkéről?
— Jaj, ne túlozz már — sóhajtott Gábor, és az órájára pillantott. — Lilla alszik? Alszik. Akkor van időd. Én meg, ha nem tűnt volna fel, pénzt keresek, Anna. Elfáradok a munkahelyemen. Tőled csak annyit kérnék, hogy viselkedj vendégszeretően. A rokonaimról van szó, fél éve nem láttam őket. Miattad kell majd szégyenkeznem előttük?
— Vagyis teljesen mindegy neked, én hogyan érzem magam? — néztem arra az emberre, akivel négy éve éltem együtt, és hirtelen idegennek tűnt. — Rosszul vagyok, Gábor. Testileg-lelkileg kimerültem.
— Egyszerűen túl sok időd van, és unalmadban problémákat gyártasz a semmiből — vágta rá, miközben elindult a szoba felé. — Mindegy, én lezuhanyozom. Remélem, mire anya megérkezik, összeszeded magad.
A fürdőszoba ajtaja becsapódott mögötte, majd rögtön felzúgott a víz. Én a folyosó közepén maradtam mozdulatlanul. A szívem úgy vert, mintha a torkomban dobogna. Ekkor a hálóból vékony, éles sírás hasított ki. Lilla felébredt. Mindössze tizenöt percet aludt.
A következő két óra valóságos rémálommá változott. Az egyik karomban a kislányomat ringattam, a másikkal pedig megpróbáltam felaprítani azt a néhány fonnyadt zöldséget, amit a fiók mélyén találtam. A boltba végül esélyem sem volt eljutni: Lilla egyetlen lépésnyire sem engedett el magától, sírt, kapaszkodott belém, és szopni akart. Gábor frissen, tisztán jött ki a zuhany alól, leült a számítógép elé, és belemerült a saját ügyeibe. Amikor megkértem, hogy legalább pár percre vegye át a gyereket, csak elhessegette a kérést.
— Téged akar. Nálam úgyis ordít — mondta, és tovább bámulta a monitort.
Pontban délután négykor megszólalt a csengő. Hangosan, követelőzően, mintha egyszerre többen nyomták volna.
Az előszobát egy pillanat alatt betöltötte a zaj, a nevetgélés, az idegen parfümök szaga és az utcáról behozott nyirkos levegő. Az anyósom, Erzsébet, már a küszöbről félretolt a vállával, és harsányan bekiáltott a lakásba:
— Gáborom! Fiam! Gyere már, fogadd a vendégeket!
Utána beözönlött a többiek egész csapata. Gábor húgának három gyereke azonnal nekiesett a cipőknek, a kabátokat pedig gondolkodás nélkül a földre hajigálták. László bácsi, egy nagydarab férfi nehéz bakancsban, mély, rekedt köhögéssel lépett be mögöttük.
— Jaj, mi ez a nagy csend? — kukkantott be Erzsébet a konyhába. — Anna, hol van minden? Csak nem azt akarod mondani, hogy nem számítottatok ránk? Gábor azt mondta, itthon vagy, és készíted az asztalt.
Én szorosabban magamhoz öleltem Lillát, és levegőt vettem, hogy valahogy válaszolni tudjak.