Legalább annyinak. Egyetlen nappal sem kevesebbnek.
A teremre ráült a csönd.
– Úgyhogy, ha gondolod, szívesen megadom a kozmetikusom számát – folytattam ugyanolyan nyugodt hangon. – Hidd el, sokkal több hasznát vennéd, mint annak, hogy mások életkorát számolgatod.
Ekkor felemeltem a poharam.
– Az ötvenre. Magamra. És arra, hogy mindenki úgy nézhessen ki a saját korában, ahogyan neki jólesik, ne pedig úgy, ahogyan azt a szomszéd asztalnál ülők elvárnák tőle. Ránk!
Mintha egyszerre engedte volna ki mindenki a levegőt. Aztán kitört a nevetés. Elsőként Márk kezdett tapsolni. Fel is állt hozzá, hangosan, őszinte élvezettel verte össze a tenyerét. Eszter, aki általában alig hallatja a hangját egy társaságban, most olyan lelkesen tapsolt, hogy mindenki odanézett. Többen átnyúltak az asztal fölött, hogy koccintsanak velem. Péter rám kacsintott.
László közben vörös fejjel ült a helyén. A tányérját bámulta, és valamit gépiesen rágott.
Én visszaültem, mintha semmi különös nem történt volna. Megfogtam a villámat, töltöttem magamnak vizet. Katalin rám pillantott. Nem harag volt az arcán. Ismerem ezt a tekintetét, huszonkét éve vagyunk barátnők.
Aznap este László többé nem mondott pohárköszöntőt. Egyet sem. A többieknél korábban távozott. Amikor elment mellettem, odavetett valamit az orra alatt, olyasmit, hogy „micsoda mérges nyelved van”, aztán be sem fejezve a mondatot kisietett. Katalin búcsúzáskor a szokásosnál erősebben ölelt meg. Nem fűzött hozzá semmit. De az az ölelés önmagában válasz volt.
Később Péter odalépett hozzám, és félhangosan azt mondta:
– Andrea, ezt nagyon jól csináltad. Le a kalappal. Már régen meg kellett volna valakinek mondania neki.
Gábor, Eszter férje, nem szólt semmit, csak felmutatta a hüvelykujját. Márk odajött, átölelt, és ő sem mondott egy árva szót sem.
A vendégek még jó egy órán át szállingóztak kifelé. Ölelgettek, közös képeket készítettek velem, megköszönték az estét. Márk Dórája halkan a fülembe súgta:
– Ma ön volt a legjobb.
Júlia maradt legtovább. Mi ketten még ültünk egy kicsit a majdnem üres teremben, különösebb ok nélkül, csak mert jólesett.
– Andrea – szólalt meg végül. – Ma büszke voltam rád. Komolyan. Ott ültem, és azt gondoltam: na, ez egy nő. Egy igazi nő.
Elnevettem magam. Aztán felvettem a kabátomat, kimentem az utcára, és megálltam az autóm mellett. Nem kavargott bennem semmiféle nagy gondolat. Egyszerűen csak álltam ott a levegőn.
Másnap Katalin írt rám először. Őszintén szólva balhéra számítottam. Vagy magyarázkodásra. Esetleg arra, hogy majd azt kéri, legyek megértő, hiszen „tudod, milyen”. De egészen mást küldött.
„Andi, bocsásd meg neki. László néha maga sem tudja, mit beszél, amikor belelovalja magát. De igazad volt. És tegnap gyönyörű voltál.”
Sokáig néztem a kijelzőt. Gondolkodtam. Végül visszaírtam:
„Kati, rád nem haragszom. Rá sem igazán, már elmúlt. Csak annyit jegyezz meg: ha legközelebb megint elkezdi, ugyanígy válaszolni fogok. Szólj neki előre.”
Egy szívecske érkezett válaszul. László nem keresett. Sem aznap, sem egy héttel később. Nem kért elnézést, nem magyarázott meg semmit.
Két hét múlva Katalinnál futottunk össze, az édesanyja születésnapjára hívott meg bennünket. Kis családi-baráti összejövetel volt, talán tízen lehettünk. László úgy tett, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. „Andikámnak” szólított, megkérdezte, hogy vagyok. Azt feleltem, jól, aztán kimentem a konyhába teáért.
Az egész este alatt egyszer sem próbált viccelődni. Csendben ült, evett, figyelte a beszélgetést, de felém még csak nem is nagyon nézett. Katalin később odasúgta:
– Most már tart tőled. Komolyan.
Jó. Tartson csak.
Katalin a mai napig vele él. Ez az ő döntése, én nem szólok bele. De valahányszor azt mondja róla, hogy „nem rossz ember, csak ilyen”, mindig ugyanaz jut eszembe.
Huszonkét éve ismételgeti ezt. Huszonkét éve bólogatok rá. És huszonkét éve történik ugyanaz: László elmegy mások ünnepeire, és mindig ugyanazt műveli.
Mostantól inkább maradjon csendben.
Később többen is mondták nekem, hogy talán nem kellett volna ennyire keményen, mégiscsak vendég volt, megsértődhetett volna, hallgathattam volna. Persze, hallgathattam volna.
Huszonkét évig hallgattam.
Elég volt.