És nem kellett sokáig várnom: a megfelelő pillanat lassan, szinte magától közeledett.
Péter közben halkan bejelentette a következő játékot, valami vidám, zálogos feladatot, amelyben a vendégeknek apró, mulatságos kihívásokat kellett teljesíteniük. A társaság figyelme elterelődött. Székek csúsztak, nevetés futott végig az asztalok között, valaki tapsolt, mások helyet cseréltek. Én ezt a kis zűrzavart használtam ki arra, hogy összeszedjem magam. Csak ültem, és figyeltem. Tudtam, hogy még nincs itt az idő.
Aztán László felállt a terem közepén, pohárral a kezében. Körbenézett a vendégeken, elégedetten, olyan arckifejezéssel, mint aki biztos benne, hogy most valami ellenállhatatlanul szellemeset fog mondani.
– Barátaim, igyunk arra, hogy az ünnepeltünk mégiscsak megérje egészségben az ötvenötöt! – harsogta úgy, hogy mindenki hallja. – Manapság ez már nem is olyan magától értetődő, főleg egy nőnél, aki ennyi mindenen ment keresztül. Stressz, válás, magány… Már maga az is teljesítmény, ha az ember idáig eljut!
A terem elnémult.
Nem az a fajta csönd lett, ami két pohárköszöntő között természetesen beáll. Hanem az a kínos, súlyos hallgatás, amikor az emberek hirtelen nem tudják, hová nézzenek.
Márk letette az evőeszközt. Eszter rám pillantott. Katalin arca elsápadt, és lesütötte a szemét a terítőre.
László újra végignézett mindenkin, majd felnevetett. Egyedül. Az egész asztalnál egyedül ő találta mulatságosnak.
– Na, akkor az egészségre! – tette hozzá, és magasabbra emelte a poharát.
Senki nem koccintott vele.
Én mozdulatlanul ültem. A hátam egyenes volt, a kezeim az ölemben pihentek, az arcomon nem látszott semmi. Belül viszont már megszületett a döntés. Elég volt. Ennyi.
Gyorsan átfutott rajtam minden. A három hónapnyi szervezés. A ruha, amit annyi gonddal választottam ki. A pünkösdi rózsák, darabja ezerkétszáz forintért. A háromemeletes torta. Az a reggel, amikor megálltam a tükör előtt, és azt gondoltam: jól nézek ki. Nem „ötvenhez képest”. Egyszerűen jól.
És most itt ült az asztalomnál ez az ember. Az én vacsorámat ette. Az én munkám, az én figyelmem, az én vendégszeretetem kényelmét élvezte.
Egy ötvenkét éves férfi, aki két évvel idősebb nálam, és mégis azt képzelte, hogy az ő legfontosabb hozzájárulása ehhez az estéhez az, ha újra meg újra az orrom alá dörgöli, mennyire nevetséges az életkorom.
Ekkor néztem rá igazán először az este folyamán. Nem futólag, nem udvariasságból, hanem figyelmesen. A hasa feszítette az inget az alsó gomboknál. Az arca vörös volt, puffadt, fáradt. A szeme alatt táskák lógtak. A kopaszodó feje tetején néhány ritka hajszál próbálta eltakarni azt, amit már nem lehetett. Az ingnyaka gyűrött volt. Ötvenkét éves.
És őszintén szólva legalább hatvanötnek nézett ki.
Nem rosszindulatból gondoltam ezt. Nem bosszúból. Egyszerűen így volt.
Akkor végleg megértettem: nincs tovább.
Az este vége felé Péter bejelentette, hogy aki szeretne, mondhat néhány szót az ünnepeltnek. Láttam László arcán, hogy már készül az újabb körre. Élvezte előre. Hátradőlt a székén, megnyújtózott, levegőt vett, mint aki ismét színpadra készül.
Csakhogy én álltam fel először.
Nem terveztem így. Nem volt előre megírt beszédem, nem gyakoroltam semmit a tükör előtt. Egyszerűen megfogtam a poharamat, és felemelkedtem a helyemről.
– Szeretném megköszönni mindenkinek, aki ma eljött – kezdtem nyugodt hangon. – Nekem ez nagyon sokat jelent. Tényleg. Mindannyian részei vagytok az életemnek. Szeretlek benneteket, és hálás vagyok, hogy itt vagytok velem.
A terem figyelme rám szegeződött.
– Külön szeretném megköszönni Lászlónak is.
László kissé kihúzta magát. Úgy ült ott, mint aki már várja a tapsot.
– László, te ma este többször is emlékeztettél arra, hány éves vagyok. Talán hatszor, bár bevallom, egy ponton elvesztettem a fonalat. Nagyon megható volt. Látszik, mennyire aggódsz értem.
Finom moraj futott végig a vendégek között. Katalin lehajtotta a fejét.
– De hadd mondjak én is valamit. Te ötvenkét éves vagy. Két évvel idősebb nálam. És miközben egész este azt magyaráztad, hogy én már valami másik kategóriába tartozom, én rád néztem, és arra gondoltam: milyen szerencsés vagyok, hogy ötvenévesen úgy nézek ki, ahogy kinézek.
Megálltam egy pillanatra. Nem siettem. Nyugodtan néztem rá.
– Mert te, László, ötvenkét évesen… – kissé oldalra billentettem a fejem, mintha csak a pontos szót keresném – őszintén szólva simán hatvanötnek látszol.