Végre úgy éreztem, le tudom tenni a vállamról a feszültséget. Kifújtam a levegőt, táncoltam egy keveset, aztán hosszabban beszélgettem Júliával is. Nemrég ment vissza dolgozni a gyed után, és már jó ideje nem találkoztunk rendesen.
Márk barátnőjével, Dórával is akkor ismerkedtem meg. Kedves, csendes lány volt, nem az a harsány típus. Elmesélte, hogy családi házak tervezésével foglalkozik. Szimpatikusnak találtam. Magamban meg is jegyeztem: jó választás.
Kóstolgattam a salátákat is. Finomak voltak, tényleg sikerültek. Eszegettem, néztem a vendégeket, és arra gondoltam: igen, valahogy így képzeltem. Pont ilyen estét szerettem volna már három hónappal korábban is. Nyugodtat, meleg hangulatút, olyat, ahol mindenki jól érzi magát.
Aztán László felállt.
– Andreácska – kezdte hangosan, azzal a fölényes, elnyújtott mosolyával, amitől mindig megfeszült bennem valami. – Hát akkor… fél évszázad! Nem akármi. Komoly szám ez. – Színpadiasan sóhajtott egyet. – Én mindig azt gondoltam, az ember csak él, él, aztán egyszer csak tessék: ötven. A férfiaknál ez még elmegy, de a nőknél… hát a nőknél azért nehezebb lenyelni. Ilyen a természet, ezen nincs mit szépíteni. – Részvétteljes képet vágva ingatta a fejét. – Na, Andrea, innentől jöhet a patika meg a tévé. Élvezd, ami még van!
Néhányan zavartan felnevettek. Katalin azonnal megfogta a zakója ujját, mintha vissza akarná húzni a székére, de László csak legyintett.
– Ugyan már, nem fog megsértődni! A mi Andreánknak van humorérzéke, igaz, Andrea? Te is tudod, hogy az ötven nem harminc. Néha szembe kell nézni a valósággal. Ez már ilyen kor!
Mosolyogtam. Felemeltem a poharam. Nem szóltam semmit. Később értettem meg, hogy ez volt az első hibám.
László a mosolyomat engedélynek vette. Fél órával később ismét felállt, és előadott egy újabb „tréfát” arról, hogy az ötvenes nők két csoportra oszthatók: azokra, akik már beletörődtek, és azokra, akik még nem jöttek rá, hogy be kellene.
Úgy mondta, mintha valami különösen mély bölcsességet osztott volna meg velünk. Rám nézett, elvigyorodott, és várta a hatást.
Júlia, aki mellettem ült, közelebb hajolt, és halkan a fülembe súgta:
– Ez aztán pofátlan.
Én másodszor is csendben maradtam. Bekaptam egy kanál salátát, és csak annyit gondoltam: Katalin. Miatta nem csinálok jelenetet. Nem fogok vitát nyitni.
Ettől László még jobban belelendült. Az este harmadik órájára már négyszer tért vissza az életkoromhoz. Először valami olyasmit mondott, hogy „Andrea, le a kalappal, a te korodban még így tartani magad, az ritkaság”.
Másodszor a „utolsó kocsi” hasonlatot húzta elő, meg hogy én ugyan már a peronon állok, de legalább méltósággal. Harmadszor arról értekezett, hogy a férfiaknál negyven körül jön a kapuzárási pánik, a nőknél viszont ez akár egy teljes évtizedre is elnyúlhat. Negyedszer pedig közölte, hogy ismer egy nagyon jó orvost, „majd a jövőre nézve”.
Minden egyes beszólás után körbenézett az asztalnál. Ellenőrizte, ki nevet. Néha akadt néhány udvarias kuncogás. Nem jókedvből, inkább zavarból.
Láttam, hogyan keményednek meg lassan az arcok körülöttem. Márk, az unokaöcsém, egyenesen rám nézett; a tekintetében ott volt a kimondatlan kérdés: „Szóljak?” Alig észrevehetően megráztam a fejem. Ne.
Eszter, a nővérem, inkább a tányérjára szegezte a szemét. Júlia már egyáltalán nem mosolygott. Péter megpróbált gyorsan egy újabb pohárköszöntőt indítani, hátha megszakítja a jelenetet, hátha eltereli a figyelmet. Nem sikerült.
László addigra teljesen belelovalta magát. Látszott rajta, hogy élvezi. Úgy ült ott, mint az este megmondóembere, az egyetlen bátor igazmondó, aki „a szemembe meri mondani” a dolgokat. Katalin már nem próbálta leállítani. Egyenes háttal ült, és valahová oldalra nézett, mintha nem is ott lenne.
Én pedig ültem, és figyeltem Lászlót. Nem gyűlölettel. Nem is dühösen. Csak néztem.
Ott volt előttem egy ember, aki eljött más ünnepére. Más vendégeként evett, más asztalánál ült, más örömében kapott helyet. És közben újra meg újra ugyanoda ütött. Az életkoromba. Az egyedüllétembe. A válásomba. Miért? Talán azért, mert ettől érezte magát erősebbnek. Mert kellett neki valaki, aki mellett ő többnek, jobbnak, fontosabbnak látszhat.
Gábor, a nővérem férje, felém hajolt, és egészen halkan azt mondta:
– Andrea, csak szólj, és melléd állok.
Megráztam a fejem. Vártam. A pillanatnak megfelelőnek kellett lennie.