Ötvenéves lettem. Nem úgy gondoltam rá, mint „kerek számra”, nem neveztem fél évszázadnak, és nem sóhajtoztam azon, milyen nagy szám ez. Egyszerűen ötven volt: egy életkor, amelyhez munkán, váláson és két gyerek felnevelésén át jutottam el.
Három hónapon keresztül készültem erre az estére. Nem azért, mert vágytam volna a felhajtásra. Csupán szerettem volna egyetlen olyan alkalmat, amely szép, meghitt és valóban az enyém.
A kávézó különtermét magam választottam ki. Bejártam érte az egész várost, mire rátaláltam arra, amit elképzeltem: tágas terem, az ablakok mellett élő növényekkel, és rendes világítással. Nem azzal a sárgás, fáradt fényű lámpával, amelyben mindenki úgy néz ki, mintha három napja nem aludt volna.
Az étlapot sem kapkodtam el. Sokáig egyeztettem a fogásokról, végül ragaszkodtam a marhahúsos meleg ételhez, és külön kértem vegetáriánus változatot Eszternek, az unokatestvéremnek. A virágokat is én rendeltem: friss, fehér bazsarózsákat. Nem rózsát. A rózsa túl kézenfekvő, túl megszokott.
A ruhát csak hosszas keresgélés után találtam meg. Rengeteg üzletet végigjártam, öt órán át talpon voltam, estére szinte zúgott a lábam. Mély bordó színű volt, karcsúsított szabású, szabadon hagyta a vállamat. Amikor otthon felvettem, a lányom videóhívásban nézett meg, és azonnal felkiáltott:
– Anya, te megfiatalodtál?
Nevetni kezdtem. Nem tiltakoztam.
Katalin, a barátnőm, indulás előtt meglátott, és megállt az ajtóban. Végigmért tetőtől talpig, aztán teljes komolysággal kijelentette:
– Andrea, harmincötnek nézel ki. Esküszöm.
Nem vagyok különösebben érzelgős alkat, de azon az estén nagyon számított, hogy így lássanak. Nem úgy, hogy „ötvenhez képest jól tartja magát”. Hanem egyszerűen jól.
Tizennyolcan jöttek el. Munkahelyi kollégák, régi barátnők, Eszter az unokatestvérem a férjével, Gáborral. Ott volt az unokaöcsém, Márk is, huszonöt éves, a barátnőjével érkezett: komoly tekintetű, szemüveges lány, építésznek tanul. És természetesen Katalin is, aki huszonkét éve a legjobb barátnőm, a férjével, Lászlóval.
László külön fejezetet érdemelne.
Ötvenkét éves. Valamilyen irodában dolgozik, olyan beosztásban, amelyet ő mindig ködösen ír körül: „egy területet irányítok”. Az embernek ilyenkor nincs kedve tovább kérdezni.
Hangos, magabiztos férfi, abból a fajtából, aki mindenkinél jobban tud mindent. Ha belép egy helyiségbe, pár perc alatt elfoglalja a középpontot. Erősen beszél, még erősebben nevet. Bármilyen témáról azonnal van véleménye, és azt nem is tartja meg magának.
Katalin szereti őt. Huszonkét éve nem értem, miért, de ez az ő dolga, nem az enyém.
A barátságunk alatt Laci már bőven megosztotta velem a gondolatait. A frizurámról például azt mondta, hogy „a rövid hajú nők komolytalanok, ezt pszichológusok is bizonyították”. A munkámról megjegyezte, hogy tanárnak lenni legalább biztos állás, „bár a fizetés persze nevetséges, de hát ez van”.
A válásomnál, nyolc évvel ezelőtt, azt is sikerült kimondania:
– Te is benne voltál, Andrea. Egy férfi nem megy el csak úgy. Valami biztosan volt a te részedről is.
Egyszer, egy szilveszteri vacsorán, a lakásomat vette célba:
– Hát, felnőtt nőnek kicsit kicsi, nem? De mindegy, egyedül elég lesz.
Ezt közölte, aztán teljes nyugalommal nyúlt a mandarinos tál felé, mintha semmi különöset nem mondott volna.
Én pedig minden alkalommal lenyeltem. Mosolyogtam. Témát váltottam.
Katalin később mindig ugyanazzal nyugtatott:
– Andreám, te ismered őt. Nem rosszindulatú, csak ilyen.
Én rábólintottam. Mert Katalin barátsága többet ért nekem. Mert László nem Katalin. És eszem ágában sem volt a legjobb barátnőmmel az ő férje miatt összeveszni.
Azon az estén Laci kifejezetten jókedvűen érkezett. Ezt rögtön észrevettem.
Az első pohárköszöntő fél nyolckor hangzott el. Péter, egy régi ismerősöm vezette az estét; szándékosan nem hívtam hivatásos ceremóniamestert, csak őt kértem meg. Mondott néhány kedves szót a nőkről, az életről, az ünneplésről. Aztán megindult a vacsora, a beszélgetés és a zene.