Nem fogadta meg.
Anna nem vágott rá semmit. A vallomás annyira váratlanul érte, hogy néhány másodpercig csak hallgatta a vonal tompa zúgását.
— Nekem sem könnyítette meg az életemet — szólalt meg végül halkan. — Emlékszik arra az estére, amikor a vendégek előtt azt mondta, elsóztam a levest?
Erzsébet néni szárazon felhorkant. Nem volt benne vidámság.
— Emlékszem. Mária találta ki. Ő kért meg, hogy mondjam.
— Sejtettem.
— Hát akkor ennyi. — Újabb csend támadt. — Élj. Jól tetted, hogy elmentél. Márk mindig is gyenge ember volt. Rongy, nem férfi.
Azzal bontotta a hívást.
Anna még sokáig ült a telefonnal a kezében, és az ablakon túlra meredt. Szóval így állt a dolog. Még Erzsébet néni is — az a veszekedős, kegyetlen nyelvű, tányérokat csapkodó öregasszony — pontosan értette, mi történik körülöttük. Csak nyolcvan évnyi makacsság és keserűség mögül soha nem mondta ki.
A válást két hónap múlva mondták ki. Pereskedésre végül nem került sor: Márk aláírt mindent, miután Balázs világosan felvázolta neki, milyen következményekkel járna egy bírósági vagyonmegosztás. Balázs később elmesélte, hogy Mária az egyik egyeztetésre hívatlanul beállított a fiával együtt, és megpróbált helyette beszélni. Balázs udvariasan, de olyan hangon, amely nem tűrt vitát, közölte vele, hogy nem szereplője az ügynek, ezért legyen szíves a folyosón megvárni a megbeszélés végét.
Anna azon az alkalmon nem vett részt. Szándékosan maradt távol. Nem akarta látni őket. Már nem volt szüksége rá, hogy a saját szemével győződjön meg bármiről.
Az ingatlanban lévő részesedése végül teljes egészében pénzzé vált: Márk beleegyezett, hogy piaci áron kivásárolja őt, csak ne kelljen megosztani az üzleti vagyont. Ez kivételesen józan döntés volt tőle — talán az egyetlen igazán ésszerű lépés az egész házasságuk alatt. Vagy lehet, hogy Mária számolta ki hideg fejjel, mi éri meg jobban, és arra jutott, hogy az iroda maradjon a család kezében. Annának már mindegy volt.
A pénz péntek este érkezett meg a számlájára. Anna elolvasta az értesítést, lezárta a készüléket, aztán kiment kávét főzni. Nem ünnepelt. Nem bontott pezsgőt. Egyszerűen csak megtörtént a következő lépés.
Eltelt újabb három hónap.
A belvárosi lakás lassan valódi otthonná változott. Került bele rendes ágy, könyvespolc, az ablakpárkányra pedig néhány cserép növény. Anna vett egy nagy íróasztalt is, és az ablak elé állította. Onnantól ott dolgozott: rálátott a régi udvarra és a gesztenyefára, amelynek ágai szinte a üvegig nyújtóztak.
A stúdió közben erősödött. Két új ügyféllel kezdett dolgozni, és elindított egy kisebb online dizájnkurzust is, amelynek népszerűsítésében Gergő segített neki. A részesedés eladásából kapott pénzt óvatosan fektette be, előtte pénzügyi tanácsadóval egyeztetett. Nem kapkodott, nem tett felesleges mozdulatokat. Minden nyugodtan, átgondoltan haladt.
Gergő időnként beugrott hozzá. Többnyire kávét hozott, meg valamilyen új közös projekt ötletét. Anna egyelőre egyikre sem mondott igent, de meghallgatta. Jólesett neki ez a fajta beszélgetés: amikor a másik ember nem azt hallja ki a szavaidból, ami neki kényelmes, hanem tényleg arra figyel, amit mondasz.
Egy este a telefonján régi fényképbe botlott. Ő és Márk álltak rajta valakinek a születésnapján, mindketten mosolyogtak. Anna hosszasan nézte a képet. Nem fájt. Egyszerűen csak szemlélte, mintha egy idegen családi album lapja hullott volna ki véletlenül egy könyvből.
Aztán törölte. Nem dühből. Csak mert nem volt többé miért őrizgetni.
Mária januárban írt neki. Egyetlen rövid üzenetet küldött: „Márk megnősül. Most elégedett vagy?”
Anna elolvasta, várt egy percet, majd ennyit válaszolt: „Gratulálok neki.”
Több üzenet nem érkezett.
Anna letette a telefont az asztalra, a kezébe vette a kávésbögréjét, és ismét kinézett az ablakon. A gesztenyefa ágain már megjelentek az első rügyek, olyan észrevétlenül, ahogyan az ilyesmi történni szokott. A tél halkan, minden bejelentés nélkül vonult vissza.
Kortyolt egyet, felnyitotta a laptopját, és nekilátott egy új munkának.
Az élet ment tovább. Az ő élete. Az, amelyet annak idején magával vitt egy nagy táskában — az iratokkal, a kávéfőzővel és a madzaggal átkötött bézs dossziéval együtt.
A tavasz észrevétlenül érkezett meg, ahogy minden valódi dolog szokott: előzetes jelzés, hangos felhajtás nélkül.
Anna a város központjában sétált, kezében elviteles kávéval, és nem igyekezett sehová. Csak ment. Már ez önmagában új érzés volt: cél nélkül haladni, terv nélkül, anélkül, hogy valahol valaki újabb követeléssel várná.
A telefonja rezegni kezdett. Ismeretlen szám hívta.
— Anna? — kérdezte egy nyugodt férfihang. — Ákos vagyok. Februárban találkoztunk a prezentáción, ön készítette a Forma vizuális koncepcióját.
— Emlékszem — felelte Anna.
— Most indítok egy kisebb építészirodát. Art directort keresek. Önt ajánlották.
Anna megállt egy könyvesbolt kirakata előtt. A saját tükörképét látta az üvegben: nyugodt arc, egyenes tartás, kávé a kezében.
— Mondjon róla többet — kérte.
Húsz percig beszéltek. Végül megbeszélték, hogy a következő héten személyesen is találkoznak. Anna eltette a telefont, megitta a kávé maradékát, és bement a könyvesboltba. Csak úgy. Mert kedve támadt hozzá.
Lassan járkált a polcok között, ujjai végigsimítottak a könyvgerinceken. Leemelt egy kötetet, belelapozott, aztán visszatette. A következőnél viszont már az első oldal után tudta, hogy megveszi. Krimi volt, vöröses borítóval, ismeretlen szerzőtől. Egyszerűen tetszett neki az első mondata.
A pénztárnál egy fáradt tekintetű fiatal lány ütötte be a vásárlást. Anna rámosolygott, minden különösebb ok nélkül. A lány először meglepődött, aztán visszamosolygott rá.
Odakint Anna a táskájába csúsztatta a könyvet, és továbbindult. Kávézók, virágos standok, idegen beszélgetések és mások történetei mellett haladt el. A város élt, zúgott, mozgott.
És ő is.
Nem érzett keserűséget. Győzelmi mámort sem. Csak azt a csendes, szilárd bizonyosságot, hogy a dolgok végre a helyükre kerülnek. Hogy ő maga is a saját helyén van. És hogy előtte még rengeteg minden áll — és ez így van jól.
Három évvel korábban belépett egy idegen ajtón, és elkezdett egy idegen életet élni. Aztán kilépett onnan: egy táskával, egy dossziéval, a kávéfőzővel és azzal az egyetlen dologgal, amelyet senki nem vehetett el tőle, és senki nem vitathatott el.
Önmagával.