— Beszéljük át nyugodtan.
— Mit kellene átbeszélnünk?
— Hát… az életet. Márk nagyon rosszul van emiatt.
— Ha Márk rosszul van, fel tud hívni ő maga is.
— Anna, miért vagy ilyen rideg? Hiszen egy család vagyunk.
Ez a szó. Család. Anna három éven át hallgatta, mindig pontosan akkor, amikor valakinek szüksége volt rá, mint egy jól időzített adura. Ha hallgatnia kellett volna valamiről: egy család vagyunk. Ha engednie kellett volna: egy család vagyunk. Ha úgy kellett volna tennie, mintha nem látná, ahogy Erzsébet mama tányérokat csapkod, és azt üvölti, hogy „ebben a házban minden akkor romlott el, amikor ez a városi nő betette ide a lábát”: egy család vagyunk.
— Mária — felelte Anna nyugodt, kimért hangon —, most dolgom van. Ha jogi kérdésük akad, az ügyvédemen keresztül keressenek.
Azzal letette.
Egy órával később már Balázs irodájában ült, és a bézs színű mappából sorra pakolta az asztalra az iratokat.
Az ügyvéd átlapozta a dokumentumokat, néha halkan hümmögött, közben jegyzetelt a margóra.
— Tehát az ingatlan kettőjük nevén van — szólalt meg végül.
— Pontosan fele-fele arányban.
— És ő, ha jól sejtem, nem igazán volt tisztában a részletekkel?
— Aláírta anélkül, hogy elolvasta volna. Akkor csodálkoztam rajta, de nem szóltam semmit.
Balázs a szemüvege fölött nézett rá; ugyanazzal a fegyelmezett, szakmai nyugalommal, amiért Anna mindig is bízott benne.
— Anna, az ön helyzete erős. Különösen úgy, hogy a távozásra tulajdonképpen a férje szólította fel. Van ennek tanúja?
— Az anyósa meg László. Csakhogy ők nyilván mellette állnak.
— Szomszédok? Lépcsőházi kamera?
Anna egy pillanatra elgondolkodott. Aztán lassan elmosolyodott.
— Kamera van. Én szereltettem fel két éve, miután Erzsébet mama azt állította, hogy valaki összekarcolja az ajtót. A felvételek automatikusan felkerülnek a felhőbe.
Balázs becsukta a mappát, és összefűzte az ujjait az asztalon.
— Akkor elindítjuk az ügyet — mondta egyszerűen.
Anna bólintott. Az iroda ablaka mögött morajlott a város, lent autók dudáltak, és az élet ment tovább. Mária nélkül. A fotelben trónoló László nélkül. Erzsébet mama rikácsolása nélkül. Csak az élet. Az övé.
Márk eközben, legalábbis Anna elképzelése szerint, otthon ült, és arra várt, hogy a felesége majd észhez tér.
Fogalma sem volt róla, hogy Anna már mindent eldöntött. Nem most. Réges-régen.
Márk három nappal később újra telefonált. Ezúttal nem kerülgette a témát.
— Kaptam egy levelet valami ügyvédtől.
— Tudom — válaszolta Anna.
— Beadtad a válókeresetet?
— Igen.
Hosszú csend következett. Anna hallotta a férfi lélegzetét: nehézkes volt, sípolós, pont olyan, mint mindig, amikor ideges lett.
— Anna, te felfogod, hogy ez… ez komoly dolog?
— Éppen ezért fordultam szakemberhez.
— Anya azt mondja…
— Márk — vágott közbe halkan, mégis határozottan —, engem már egyáltalán nem érdekel, mit mond az anyád. Semennyire.
A vonal túlsó végén elhallgatott. Aztán motyogott valamit, amit Anna nem is értett, majd megszakította a hívást.
Mária hamarabb megértette a helyzet súlyát, mint a fia. Egyébként is gyorsan járt az esze, főleg olyankor, ha pénzről vagy a saját hasznáról volt szó. Az ügyvédi levél utáni napon már meg is jelent annál az irodánál, amelyet Annáék Márkkal bérbe adtak. Anna ezt a bérlőtől tudta meg: Istvántól, egy kis könyvelőiroda tulajdonosától, aki csendes, tisztességes ember hírében állt.
Ő maga hívta fel.
— Anna, járt itt egy hölgy. Azt mondta, hogy ő a férje édesanyja, és mostantól a bérleti ügyeket vele kell intéznem.
— Mit mondott neki?
— Azt, hogy a szerződés önnel és Márkkal van aláírva, és az ön írásos hozzájárulása nélkül semmin sem fogok változtatni.
— Helyesen tette — mondta Anna. — Köszönöm, István.
— Elég hangosan méltatlankodott a folyosón.
— Elhiszem. Ez rá vall.
Anna maga elé képzelte Máriát az irodaház folyosóján: a legjobb kabátjában, összeszorított szájjal, azzal a fontoskodó arckifejezéssel, amelyet mindig akkor vett elő, amikor tekintélyt akart sugározni. Valószínűleg a portás udvarias értetlenséggel nézte. És ez bizonyára őrjítően dühítette.
Anna mégsem érzett kárörömöt. Csak fáradtságot. Egyenletes, tompa fáradtságot, mint a pohárban mozdulatlanul álló víz.
Balázs gyorsan és pontosan dolgozott. Egy hét múlva Anna már nagyjából látta, hogyan alakulhat a vagyonmegosztás. Az ingatlan fele-fele arányban illette őket, ezt papírok rögzítették, és nem nagyon volt mibe belekötni. Márk addigra alighanem végre elolvasta a szerződést, mert ismét telefonált — de a hangja már egészen más volt. Dühös. Nyoma sem maradt benne a bűntudatnak.
— Te ezt direkt így intézted. Már az elejétől erre készültél.
— Márk, én tisztességesen intéztem. Kettőnk nevére került. Te aláírtad.
— Anya szerint becsaptál minket.
Anna egy másodpercig hallgatott.
— Az anyád sok mindent mond. Három évig hallgattam. Most már nem fogom.
— Te azt hiszed, olyan okos vagy!
— Azt hiszem, jó ügyvédem van. A kettő nem ugyanaz.
Megint bontotta a vonalat. Észrevette magán ezt az új szokást: egyszerűen megnyomta a gombot, amint a beszélgetés értelmetlenné vált. Régen erre képtelen lett volna. Régen végighallgatta a másikat az utolsó szóig, mert mindig abban reménykedett, hátha valami megváltozik, hátha Márk végre kimond valami fontosat. Három évnyi várakozás azonban megtanította egyetlen dologra: nem lesz semmi fontos. Csak Mária álláspontja lesz, Mária véleménye, Mária hangja, amely más száján keresztül beszél.
Erzsébet mama szombat reggel hívta. Anna először fel sem ismerte, ki keresi, mert ismeretlen szám jelent meg a kijelzőn; az idős asszony nyilván valaki más telefonját használta.
— Én vagyok — recsegte a készülékben egy érdes hang. — Tudod, ki?
— Tudom — mondta Anna.
— Azt hiszed, győztél? — A hangjában volt valami furcsa. Nem is igazán harag. Inkább kíváncsiság. Majdnem tisztelet.
— Nem győztem le senkit.
— Hazudsz. Dehogynem. Láttam én már a magadfajtából eleget nyolcvan év alatt. — Szünet következett, aztán valami zörgés hallatszott. — Mária magának köszönheti. Én megmondtam neki: ne piszkáld a menyedet.