— Takarodj a házamból! — ordította Márk.
És ő maga tárta ki az ajtót.
Anna egy pillanatig csak állt, és nézte. Aztán még egyig. Majd egy harmadikig is.
Utána megfordult, és bement a hálószobába.
Szavak nélkül kezdett pakolni. Nem kapkodva, nem látványosan, hanem pontosan, szinte hűvös rendszerességgel. Ruhák, iratok, laptop, a külső merevlemez a munkafájlokkal. Márk a szoba ajtajában állt, és figyelte, ahogy Anna mindent beletesz a nagy utazótáskába. Talán könnyeket várt. Talán veszekedést. Talán azt, hogy Anna összeomlik, térdre esik, és bocsánatért könyörög.
De egyik sem történt meg.
— Anna — szólalt meg halkan, amikor a cipzár már majdnem végigfutott a táskán. — Hát most…
— Mi van?
Márk nem mondott semmit.
Anna felkapta a táskát, és elment mellette. Elment Mária mellett is, aki a folyosón állt, karba tett kézzel, pontosan ugyanazzal az arckifejezéssel, mint korábban. Elhaladt a fotelben ülő nagyapa mellett is. Senkitől sem köszönt el.
Az ajtó mögötte tompa kattanással záródott be.
Az utcán megállt, elővette a telefonját, és tárcsázott. A hívást a második csörgés után felvették.
— Gergő — mondta Anna —, emlékszel arra a belvárosi lakásra, amiről beszéltél?
— Persze — felelte a férfihang a vonal túlsó végén. — Még nem vették ki.
— Jó — mondta Anna. — Indulok.
Ment az utcán, és a lábai vitték előre. Határozottan, megtorpanás nélkül. Valahol mögötte maradt három évnyi közös élet. Előtte pedig valami ismeretlen várt rá, de az legalább az övé lehetett.
A táskájában, a ruhák és az iratok között ott lapult egy mappa is. Olyan papírokkal, amelyekről Márknak fogalma sem volt. Vagy ha volt is, soha nem értette meg a jelentőségüket. És éppen ez volt az egészben a legérdekesebb.
Gergő évfolyamtársa volt. Csak évfolyamtárs, sem több, sem kevesebb. Együtt jártak design szakra, aztán különböző stúdiókhoz kerültek, de a kapcsolat nem szakadt meg köztük. Gergő olyan ember volt, aki fél évente egyszer jelentkezik, de valahogy mindig a legjobbkor.
A lakás kicsinek bizonyult: két szoba egy régi belvárosi ház harmadik emeletén. Magas mennyezet, nyikorgó parketta, ablakok a belső udvarra. Anna belépett, letette a táskát a küszöbnél, és egy percig csak állt mozdulatlanul. Csend volt. Senki.
Nem volt Erzsébet néni a fal túloldalán. Nem ült ott a nagyapa savanyú ábrázattal. Nem jelent meg Mária sem, aki kopogás nélkül lép be, és úgy mosolyog, mintha már azzal szívességet tenne, hogy egyáltalán jelen van.
— Tetszik? — kérdezte Gergő.
— Igen — felelte Anna. — Kiveszem.
Azon az éjszakán nem jött álom a szemére. A kanapén feküdt — ágy még nem volt, csak az előző lakó által otthagyott kanapé —, és a plafont bámulta. Nem sírt. Ez még őt magát is meglepte. Három év az életéből, és egyetlen könnycsepp sem.
Talán azért, mert a könnyeit már régen elsírta. Csendben, apránként, naponta egy keveset. Akkor, amikor Erzsébet néni újabb megjegyzésére inkább hallgatott. Amikor megterített azoknak a vendégeknek, akiket nem ő hívott. Amikor ránézett a férjére, és látta, hogy Márk nem is őt nézi, hanem rajta keresztül valahová máshová: oda, ahol az anyja áll, minden helyzetre előre elkészített véleménnyel.
A sírás elfogyott belőle, még mielőtt kilépett volna abból a lakásból.
A mappa viszont megmaradt.
Anna felkelt, odament a táskájához, kivette, és az asztalra tette. Bézs kartonmappa volt, vékony zsinórral átkötve. Benne iratok. Azok az iratok, amelyekről Márk nem tudott. Vagy tudott róluk, csak nem tulajdonított nekik különösebb jelentőséget. A papírok világa amúgy sem érdekelte soha igazán; házasságuk első napjától kezdve ez Anna területe volt.
Négy évvel korábban, nem sokkal az esküvő után, Mária előállt az ötlettel, hogy fektessenek pénzt egy kisebb üzlethelyiségbe. Márk azonnal lelkesedni kezdett. Anna viszont átnézte az iratokat, keresett egy jó ügyvédet — a sajátját, nem a család által ajánlottat —, és mindent úgy intézett el, ahogy kellett. Kettejük nevére. Pontosan fele-fele arányban.
Mária akkor megjegyezte, hogy „rendes családokban ezt nem így szokás”. Márk fintorgott egyet, de végül aláírta. Mert Anna képes volt higgadtan, érvekkel beszélni. Ez volt az egyik tehetsége, amit az anyósa valamiért mindig pimaszságnak tartott.
Egy kis földszinti irodahelyiségről volt szó. Bérbe adták. Havonta biztos bevételt hozott, amely a közös számlára érkezett. Márk már rég elfelejtette az egészet. Anna viszont semmit sem felejtett el.
Visszakötötte a mappát, eltette a táskába, és lefeküdt.
Reggel Márk telefonált.
Anna felvette. Nyugodtan, harag nélkül.
— Anna, most komolyan, mi ez az egész? Hová mentél?
— Egy lakásba.
— Milyen lakásba?
— A sajátomba.
Csend lett.
— Ezt most tényleg komolyan gondolod?
— Márk — mondta Anna —, te nyitottad ki az ajtót. Én csak kimentem rajta.
Márk egy ideig hallgatott. Amikor újra megszólalt, már azon a hangon beszélt, amelyet Anna nagyon jól ismert. Kicsit sértetten, kicsit tanácstalanul. Úgy, mint egy kisfiú, aki nem érti, miért nem engedelmeskedik többé a játéka.
— Anya azt mondja, bocsánatot kérhetnél.
Anna egy másodpercre lehunyta a szemét.
— Miért?
— Hát… ezért az egész helyzetért. Hogy így alakult.
— Márk. Az anyád tolvajnak nevezett. Mások előtt. Te nem álltál ki mellettem. Sőt, te magad is üvöltöttél velem.
— Jó, hát elragadtattam magam…
— Igen. Ezt én is észrevettem.
És letette.
A napja ügyintézéssel telt. Vett ágyneműt, beugrott élelmiszerért, aztán elhelyezte a kávéfőzőt a konyhában. Ez volt az egyetlen dolog, amit elhozott a közös lakásból, mert ő vásárolta, a saját pénzéből, és a blokk még mindig megvolt a telefonjában. Ezután felnyitotta a laptopot, és három órán át dolgozott. A projekt határideje attól még nem tolódott el, hogy az élete épp darabokra hullott.
Estére üzenetet írt az ügyvédjének. Röviden, minden magyarázkodás nélkül: „Balázs, találkoznunk kell. Válás és vagyonmegosztás. Mikor ér rá?”
A válasz hamar megérkezett: „Holnap tizenegykor. Várom.”
Másnap reggel Mária hívta. Anna meglátta a kijelzőn a számot, és őszintén meglepődött. Az anyósa soha nem telefonált elsőként. Az ilyesmi méltóságon alulinak számított nála.
— Anna — szólt a hang a készülékből, lágyan, már-már kedveskedve —, ne viselkedj úgy, mint egy kislány. Gyere vissza, beszéljük meg.