— Takarodj a házamból! Most azonnal! — Márk a folyosó közepén állt, arca vörös volt, szeme kidülledt, és az ajtó felé döfött az ujjával. — Elegem van belőled meg az örökös panaszaidból!
Anna nem felelt rögtön. Az előszobai tükör mellett állt, és a saját arcát figyelte. Nyugodtnak látszott. Szinte idegennek. Mintha nem is az ő élete hullana éppen darabokra, hanem valaki másé, akit kívülről szemlél.
Márk háta mögött ott lebegett az anyja, Mária. Alacsony, telt asszony volt, pöttyös otthonkában, összeszorított szájjal. Egy szót sem szólt, mégis mindent elárult a hallgatása: diadalt, kárörömöt és valami rosszul leplezett elégedettséget.
Négy év. Anna négy éve élt ebben a lakásban.
Az egész, ahogy annyiszor, most is a semmiből indult.
Reggel Márk besétált a konyhába, leült, a telefonját görgette, és anélkül, hogy felnézett volna a képernyőről, odavetette:
— Anya szerint tegnap tiszteletlen voltál Erzsébet mamával.
Anna letette a csészéjét az asztalra. Lassan. Nagyon lassan.
— Én? Tiszteletlen?
— Igen. Azt mondja, bejött, te meg még csak nem is köszöntél neki.
Erzsébet mama Mária anyja volt. Nyolcvanéves öregasszony, aki ugyanabban a lakásban, a szomszéd szobában élt, és akitől a családban mindenki úgy rettegett, mint a tűztől. Apró termetű, meggörnyedt asszony volt, éles, kapaszkodó tekintettel és olyan hanggal, hogy beleremegett a fal is. Mindenért kiabált. Azért, ha a hűtőben nem jó helyen állt a kefir. Azért, ha a folyosón „idegen szag” terjengett. Azért is, ha Anna felmosott, mert szerinte rosszul csinálta: „Látszik, hogy csak tessék-lássék. Én a te korodban térden csúszva sikáltam a padlót.”
A nagyapa, László, Mária férje, egészen másféle ember volt. Ő nem ordított. Egyszerűen csak ült a foteljában, és úgy nézett Annára, mintha a nő személyesen tartozna neki valamivel. Örökké elégedetlen arcot vágott, mindig savanyú képpel figyelt. Egy vacsoránál egyszer megjegyezte: „A mi időnkben a menyek nem ültek ilyen kényeskedő arccal. Dolgoztak. Nem játszották az úrinőt.” Márk akkor is hallgatott. Mint mindig.
Anna akkor sem válaszolt. De odabent valami halkan kattant. Alig észrevehetően, mégis véglegesen.
— Márk — mondta azon a reggelen nyugodtan —, én köszöntem Erzsébet mamának. Ő nem válaszolt, csak bement a szobájába.
— Hát, idős már. Lehet, hogy nem hallotta.
— Mindent kiválóan meghall, amit meg akar hallani.
— Anna, muszáj ezt így?
— Hogy így?
Márk végre felemelte a tekintetét a telefonról. Pont az az arckifejezés ült rajta, amit Anna túlságosan jól ismert: panaszos volt, bűntudatos, de nem vele szemben. Az anyjával szemben. Márk mindig hibásnak érezte magát Mária előtt, még akkor is, amikor az anyja tévedett. Sőt, leginkább akkor.
Mária öt perccel később jelent meg a konyhában. Ehhez különös érzéke volt: mindig a legalkalmasabb pillanatban lépett be, mintha addig az ajtó mögött várakozott volna.
— Anna — kezdte mézes hangon, amely olyan volt, mint a romlott lekvár —, szeretnélek megkérni, hogy ma takarítsd ki a nagyszobát. Vendégeink lesznek.
— Milyen vendégek? — lepődött meg Anna. — Erről nem szólt senki.
— Most szólok. — Mária elmosolyodott. — Vagy talán gondot okoz?
Anna ránézett. Aztán a férjére. Márk kitartóan az ablakot bámulta.
— Rendben — mondta végül.
Ez az egyetlen szó nehezen jött ki a száján. Mert nem ez volt az első hirtelen rásózott takarítás, nem az első „ugye nem kényelmetlen?”-féle helyzet, és nem az első alkalom, amikor úgy érezte, ebben a lakásban ő inkább cseléd, akit csak illemből tűrnek meg.
Este megérkeztek a vendégek. Mária szomszédasszonyai voltak, két hatvan körüli nő, hangosak és kíváncsiak. Erzsébet mama ünneplőbe öltözve jött elő a szobájából, mellén brossal, olyan tartással, mintha királynő volna. László elfoglalta szokásos fotelját, és csendben maradt, de úgy, hogy jelenléte mégis ránehezedett mindenkire, akár valami fojtogató szag.
Anna megterített, teát hozott, sajtot és felvágottat szeletelt. Senki nem mondott köszönetet. Mária közben a szomszédasszonyoknak az unokahúgáról áradozott, aki „olyan szépen révbe ért”, és „micsoda férjet fogott magának”. Anna azonnal értette, hogy a téma nem véletlenül került elő.
Aztán Erzsébet mama hirtelen, mindenki füle hallatára, hangosan megszólalt:
— A mi Annánk még mindig nem tanult meg rendesen főzni. A tegnapi leves például el volt sózva.
A szomszédasszonyok udvarias, de jelentőségteljes pillantást váltottak. Márk féloldalasan, kínosan elmosolyodott. Anna felnézett Erzsébet mamára, és meglátta a szemében azt az éles, elégedett szikrát.
Provokáció volt. Nyílt, tiszta, szégyentelen.
— A levesnek semmi baja nem volt — mondta Anna egyenletes hangon.
— Persze, persze — felelte Erzsébet mama, majd elfordította a fejét.
A botrány két nappal később robbant ki.
Anna munkából tartott haza. Egy kisebb dizájnstúdióban dolgozott, reklámügynökségeknek készített látványterveket és maketteket. Már a liftben rossz érzés fogta el. Talán megérzés volt. Vagy egyszerűen csak a tapasztalat.
Az ajtót Mária nyitotta ki neki. Személyesen. Ez ritkán fordult elő.
— Beszélnünk kell — közölte.
A lakásban ott volt Márk. Ott ült László is. Erzsébet mama nem mutatkozott; valószínűleg visszahúzódott a szobájába, hogy a falon át hallgatózzon.
— Anya azt mondja — kezdte Márk, Anna pedig már tudta, hogyan fog végződni a mondat —, hogy pénzt vettél ki a tárcájából.
Csend lett.
— Tessék?
— Tizenkétezer forint volt benne. Most nincs ott.
Anna Máriára nézett. Az asszony karba tett kézzel állt, az igaztalanul megsértett erény arckifejezésével. László a foteljában ülve komoran ráncolta a homlokát.
— Én semmiféle pénzt nem vettem el — mondta Anna.
— Anya nem talál ki ilyesmit — felelte Márk.
— Én pedig nem hazudok.
— Anna, miért kell ezt így…
— Márk. Nem. Vettem. El.
És ekkor valami eltört. Nem Annában, hanem Márkban. Vagy inkább csak előbukkant az, ami mindig is ott volt benne, csupán addig ügyesen rejtve maradt. Először megemelte a hangját. Aztán még jobban. Mária mellette állt, és hallgatott — de ez a hallgatás mindennél beszédesebb volt, akár egy karmester néma mozdulata a kitörni készülő zenekar előtt.