Végül visszament a hátsó szobába. Letörölte az asztalról az idegen bögre kerek nyomát, a lámpát visszaigazította a régi helyére, a szürke mappát pedig betette a fiókba. Az asztallapon ott maradt a régi karcolás, ugyanaz a gyerekkori, kopott vonal. Eszter korábban szinte észre sem vette. Most valamiért ez a seb a fán sokkal kevésbé zavarta, mint az idegen kardigán után maradt nyom.
A következő hetekben Gábor hol nyomást próbált gyakorolni rá, hol alkudozni kezdett. Egyszer elküldött egy fényképet egy bérelt, szűk panel szobájáról, amely havi nagyjából százezer forintba került, és csak ennyit írt hozzá: „Most elégedett vagy?” Máskor azt javasolta, ne „égessék magukat” válással, maradjon minden úgy, ahogy volt, legfeljebb „anyát néha be kellene engedni pár napra”. Eszter kizárólag a gyakorlati ügyekre válaszolt: a holmikat leltár szerint lehet elvinni, a közüzemi díjakat a használati jog megszűnéséig rendezni kell, a körülbelül hétszáznegyvenötezer forint értékű háztartási gépekről pedig az ügyvéden keresztül tárgyaljanak.
A válóperes tárgyalásra Gábor egy kézzel teleírt papírral érkezett. A lapon ez állt: „felújítás – 3 600 000 Ft”. A bíró iratokat kért. Gábor erre beszélni kezdett a férfikéz munkájáról, a családba tett hozzájárulásáról, arról, hogy nélküle Eszter „csupasz falak között ülne”. Judit szó nélkül kinyitotta a dossziét, és elővette a számlákat meg a banki kivonatokat. Eszter mellette ült, és nem szólt közbe. Képzelgésekkel vitatkozni nem volt értelme; a papírok sokkal pontosabban elvégezték helyette.
Kétezerhuszonhat április tizenhatodikán a házasságot felbontották. A kijáratnál Gábor utolérte Esztert, de a hangjából már hiányzott a korábbi fölény.
– Anya miattad idegeskedik.
– Ettől még nincs joga az én lakásomban élni.
– Teljesen idegen lettél.
– Nem. Csak már nem vagyok kényelmes.
Gábor elmosolyodott, de ez inkább grimasznak hatott.
– Egyedül nem fogod sokáig bírni.
Eszter a férfi bőrtáskájára nézett. Régen Gábor ezzel lépett be az otthonukba, mintha egy apró állam vezetője volna, ahol minden szerepet előre kiosztottak. Most a táska csupán egy megkopott tárgy volt egy olyan ember kezében, aki talán először értette meg: a házigazda szerepét nem ajándékozta neki senki.
– Tizenegy évig és hét hónapig összekeverted a családot azzal, hogy hozzáférsz más tulajdonához – mondta Eszter. – Ennek most vége.
Kétezerhuszonhat május huszonkilencedikén a bíróság kimondta, hogy Gábor elveszítette a lakáshasználati jogát. Maga a döntés egyáltalán nem volt látványos: oldalak, aláírások, száraz jogi mondatok. Mégis, onnantól megszűntek a beszélgetések „a mi szobánkról”, „anya polcáról” és a „családi döntésekről”.
Néhány nappal később Gábor eljött az utolsó holmijaiért. Erzsébet nem kísérte el. Üres sporttáskát tartott a kezében, fáradtnak látszott, és most először nem lépett be magától az előszobába, hanem engedélyt kért.
– Kaphatok egy pohár vizet? – kérdezte.
Eszter megtöltött egy poharat, és letette a komódra. Gábor megitta, aztán felvette a könyvekkel teli dobozt, eltette a régi fülhallgatóját és két inget. A hátsó szoba ajtajánál mégis megtorpant.
– Megtartottad az asztalt?
– Igen.
– Kár érte. Ócskaság.
– Ez az asztal még senkit sem próbált kiszorítani a saját otthonából – felelte Eszter. – Úgyhogy maradhat.
Gábor erősebben markolta meg a sporttáska fülét.
– Tudod, én akár vissza is jöhetnék. Megbeszélhetnénk mindent rendesen.
– Rendesen akkor kellett volna beszélni, mielőtt öt bőrönd állt a folyosón.
A férfi a kezére pillantott.
– Még mindig hordod a gyűrűt?
Eszter lenézett a vékony ezüstkarikára. Nem jegygyűrű volt. Jóval a házasság előtt vette magának, az első igazán komoly prémiumából.
– Ez az én gyűrűm, Gábor.
Többet nem kérdezett. Felvette a táskát, kilépett, és óvatosan behúzta maga mögött az ajtót. Nem csapta be, nem fenyegetőzött, és már nem nézett úgy körbe, mintha bármi is az övé volna.
Eszter kihúzta az alsó fiókot. Egy borítékban ott feküdt a jegygyűrű, a bírósági határozat másolata és az a régi kulcs, amelyet Gábor a távozás napján a komódra dobott. Melléjük tett még egy iratot: az átvételi elismervényt a férfi holmijairól. Aztán becsukta a fiókot, és visszaült a kerek asztalhoz.
A hátsó szoba ismét dolgozószoba lett. Az asztalon egy új projekt szerződése feküdt, mellette kávéscsésze állt, előtte tiszta jegyzetlap várta. Az ötvennyolc egész négy tized négyzetméteres lakásban többé senki nem méricskélt falat idegen szekrénynek, és senki nem döntötte el Eszter helyett, ki lakhat ott.
Felkapcsolta a lámpát, majd megnyitotta a munkafájlt. Az ajtón kívül maradt az a család, amely csak azt nevezte közösnek, amit el akart venni. A lakásban csend lett. Olyan csend, amelyhez nem kellett magyarázat, engedély vagy tanú.