A jogcím pedig a 2010. május 18-án kelt szerződés. A Gáborral kötött házasság ennél későbbi. Erzsébet ebbe az ingatlanba nincs bejelentve, a tulajdonos pedig sem szóban, sem írásban nem járult hozzá ahhoz, hogy itt lakjon.
Norbert ekkor megpróbált közbevágni:
– Mégiscsak egy idős asszony. Hová akarják most elküldeni?
Eszter felé fordította a tekintetét.
– Te és Katalin átvettétek a pénzt, miután eladtátok az ő régi lakását. Ti döntöttétek el Katalinnal, hogy majd nálam fog élni. Úgyhogy most ne próbálj úgy tenni, mintha csak véletlenül jöttél volna segíteni egy szekrénnyel.
Norbert erre elhallgatott. Gábor kikapta a felszólítást az asztalról, és sietve végigfutotta a sorokat.
– Ez semmit nem ér. Én vagyok itt a férj. Nekem jogom van itt lenni.
– Be vagy jelentve, és ezt nem is fogom erővel megoldani – felelte Eszter. – Beadom a válókeresetet. A válás után, ha magadtól nem jelentkezel ki, a bíróság dönt majd arról, használhatod-e tovább a lakást. Az édesanyád viszont ma elviszi innen a holmiját, mert én nem engedélyeztem, hogy beköltözzön.
Erzsébet hangja ekkor már másképp csengett: gyorsabban beszélt, puhábbra fogta, mintha az előbbi támadás soha nem is történt volna meg.
– Eszter, hát miért kell ezt így? Nem örökre jöttem volna. Csak amíg Katalinkának rendeződnek a dolgai. A hátsó szoba úgyis üresen áll.
Eszter szélesebbre tárta annak a szobának az ajtaját. Az asztalon ott hevert egy idegen kardigán, néhány gyógyszeres doboz, egy félbehagyott kötés és egy bevásárlólista.
– Nem áll üresen. Ott dolgozom. Ott tartom az irataimat. És ott van az anyám íróasztala. Tegnap már azt is eldöntöttétek, hogy ki lehet vinni innen.
– Jaj, már megint az az asztal! – csattant fel Gábor. – Az anyám áll előtted, és nincs hová mennie.
– Azért nincs, mert a lakását eladtátok, a döntésből pedig engem kihagytatok.
Gábor Judit felé bökött az ujjával.
– És a felújítás? Hárommillió-hatszázezer forint. Akkor fizesse vissza a felét.
Judit arca rezzenéstelen maradt, a hangját sem emelte fel.
– Amennyiben vannak számlák, szerződések, átutalási bizonylatok és olyan bizonyítékok, amelyek igazolják, hogy a lakás értéke jelentősen növekedett, azokat természetesen be lehet nyújtani. Jelenleg az iratok között körülbelül hétszáznegyvenhatezer forintnyi igazolt kiadás szerepel, olyan tételekre, amelyekről külön lehet vitát nyitni. Ez azonban nem az ingatlan fele.
Erzsébet úgy nézett a fiára, mintha csak most jutott volna el hozzá, hogy a magabiztos hang nem pótolja a papírokat. Gábor nem szólt semmit. A csendje mégis mindent elárult: az anyjának tett ígéreteket, a Norberttel folytatott beszélgetéseket, azt a számítást, hogy Eszter majd úgyis enged, mert kellemetlen lesz neki idegenek előtt ellenkezni.
– Anya marad – mondta végül Gábor.
– Nem – válaszolta Eszter. – És most nem köztem meg az anyád között választasz. Arról döntesz, képes vagy-e tiszteletben tartani más tulajdonát akkor is, ha az a feleségedé.
Gábor gúnyosan, dühből elhúzta a száját.
– Akkor én is elmegyek.
– Ez a te döntésed. Nem tartalak vissza.
Látszott rajta, hogy egészen más reakcióra számított. Riadt könyörgésre, könnyekre, vagy legalább arra a régi mondatra, hogy este majd nyugodtan megbeszélik. Eszter azonban többé nem kínálta fel neki ezt a menekülőutat. Nem a konyha közepén állt vele szemben magyarázkodva, hanem ügyvéddel, iratokkal és tanúval maga mellett.
Erzsébet leült az előszoba melletti székre, és két kézzel szorította a felszólítást.
– Gábor, hová megyünk?
– Kiveszünk valamit – felelte a fia tompán.
– Miből?
Eszter megnyitotta a telefonján a banki kimutatást, majd feléjük fordította a kijelzőt.
– Kétmillió-ötszázhúszezer forint tizennyolc hónap alatt. Amíg ezeket az utalásokat segítségnek neveztétek, bőven lett volna idő lakhatásról beszélni.
Az anyósa lesütötte a szemét. Norbert már az ajtó mellett ácsorgott, és a lépcsőház felé bámult, mintha véletlenül keveredett volna ebbe az egészbe.
– Én tényleg csak azt a szekrényt akartam felhozni – motyogta.
– Arra nem lesz szükség – mondta Eszter.
Egy órával később a bőröndök ismét a folyosón sorakoztak, csak ezúttal már becsatolva, lezárva. Erzsébet lassan szedte össze az apróságait: a kötést, a gyógyszereket, a kardigánt a kerek asztalról, a rózsás konyharuhát a konyhából. Az ajtónál még megállt, és megpróbálta visszavenni a korábbi, sértett fölényét.
– Úgyis egyedül maradsz.
Eszter Gáborra nézett, aki két bőröndöt markolt, és nem tudta, hová tegye a tekintetét.
– Sok mindent régóta egyedül csináltam. Csak mostantól nem fogom közben mások döntéseinek a következményeit kiszolgálni.
Gábor lehúzott egy kulcsot a kulcscsomójáról, és odadobta a komódra.
– Még be vagyok jelentve.
– Egyelőre igen. Innentől ezt a bíróság rendezi.
Valami éleset készült mondani, de a körzeti megbízott ott állt mellettük, Judit pedig már visszacsúsztatta a papírokat a szürke mappába. Gábor felemelte a bőröndöket, Erzsébet kilépett utána, Norbert pedig sietve indult lefelé elsőként.
Amikor végre becsukódott mögöttük az ajtó, Eszter még néhány pillanatig mozdulatlanul állt az előszobában.