A következő hét szokatlanul csendesen telt. Nem csörgött a telefon, senki nem verte az ajtót, és a lépcsőházban sem leselkedett rájuk szemrehányó rokonság. Még a szomszédoknak is feltűnt a nyugalom.
— Mintha eltűnt volna az anyád — jegyezte meg félhangosan András bácsi a harmadikról, miközben a lépcsőfordulóban cigarettázott.
Katalin örült ennek a békének, de nem áltatta magát. Tudta, hogy ez nem lezárás, csak vihar előtti szünet. Az ilyen családokban mindig így ment: előbb jött a hallgatás, aztán egy újabb támadás.
Péntek este, amikor épp ledobta magáról a cipőt, és már csak egy forró zuhanyra vágyott, éles csengés hasított bele a lakás csendjébe. Gábor ajtót nyitott, majd mozdulatlanná dermedt.
A küszöbön Réka állt. Rövid, puffos kabátot viselt, rikító vörös rúzs fénylett a száján, és úgy nézett rájuk, mintha ítéletet jött volna hirdetni. Mögötte Erzsébet húzódott meg, tetőtől talpig feketében, gyászos arccal, mintha temetésre érkezett volna.
— Na, akkor beszélünk? — vetette oda Réka unottan, és már lépett is befelé.
Katalin kijött az előszobába.
— Hallgatom.
Réka megigazította a haját, aztán gúnyos nyugalommal kezdte:
— Anyával gondolkodtunk. Ha már te ennyire jómódú és önálló vagy, talán nem szakadnál bele, ha adnál valamennyit. Legalább anyának. Megérdemli. Az egész életét rátok áldozta, te meg…
— Rám áldozta az életét? — Katalin összehúzta a szemét. — Érdekes, én úgy tudtam, idegen vagyok ebben a családban.
— Nem vagy idegen! — vágott közbe Erzsébet. — Hozzánk tartozol. Márpedig ha családtag vagy, kötelességed segíteni.
— Kötelességem? — Katalin hangja élesebbé vált. — Nekem az a kötelességem, hogy befizessem az adót, és törlesszem a hitelt. Ennyi. Senki másnak nem tartozom semmivel.
Réka látványosan az ég felé forgatta a szemét.
— Pont az ilyenek miatt hullanak szét a családok. Ülsz a pénzeden, mint valami kotlós. Anyának meg magas a vérnyomása, drága gyógyszerek kellenek neki.
Katalin halántékában lüktetni kezdett az ideg.
— Ha jól emlékszem, van még férje is — mondta hidegen. — Vagy ő csak dísznek van otthon?
Réka arca elvörösödött.
— Te rohadt…
— Elég! — dörrent rájuk Gábor, és közéjük lépett. — Megmondtam: több pénz nincs, követelőzés nincs. Úgy éltek, ahogy akartok, de minket hagyjatok békén.
Anya és lánya egyszerre némult el.
— Gáborom… — nyögte Erzsébet elhaló hangon. — Ezt teszed velünk? Elárulsz minket?
— Nem, anya — felelte Gábor, és a hangja ezúttal nem remegett. — Csak végre a saját családomat választom. Katalint.
Olyan csend zuhant a lakásra, hogy szinte tapintani lehetett.
Aztán Rékánál elszakadt a cérna.
— Csak hogy tudd — ordította —, saját lakásod sincs! Minden Kataliné! Nélküle valami albérleti lyukban húznád meg magad! Akkor mi lennél? Senki!
Gábor nem válaszolt. Katalin azonban előrelépett, és tisztán, minden remegés nélkül kimondta:
— Inkább legyen valaki „senki”, mint olyan, aki egész életében más nyakán élősködik.
Ez betalált. Erzsébet megrándult, Réka ajka összeszorult. Több szót nem szóltak. Megfordultak, és távoztak. Nem volt sikítás, nem csapódott ajtó, nem jött újabb átkozódás. Csak a súlyos, néma kivonulás.
Amikor végül bezárult mögöttük az ajtó, Katalin úgy érezte, mintha évek óta először jutna levegőhöz.
Gábor leült a kanapéra, és a tenyerébe temette az arcát.
— Tudod — szólalt meg tompán —, most már biztosan vége. Ezt soha nem fogják megbocsátani.
Katalin mellé ült.
— Akkor ne bocsássák meg. Cserébe végre szabadok vagyunk.
És hosszú idő után először érezte azt, hogy helyesen döntöttek.
A befejezés nem könnyekkel érkezett, hanem megkönnyebbüléssel. Mert néha az ember csak úgy maradhat életben, ha levágja magáról a család rothadó részét, akár egy daganatot. Különben az lassan, észrevétlenül felfalja az egészet.
Vége.