Az anyósom egyszerűen besétált a hétvégi telkemre: se telefon, se előzetes szó, se meghívás.
Úgy lépdelt be, mintha nekem már rég vörös szőnyeget kellett volna terítenem a kaputól egészen a hálószobáig.
Mögötte Gábor, a sógorom vánszorgott, verejtékben úszva, hatalmas bőröndöket húzva maga után. Utána Nikolett, a sógornőm érkezett, és olyan undorral kerülgette a májusi pitypangokat, mintha legalábbis szemétkupacokon kellene átgázolnia.
A menet végét két unokaöcs zárta, akik azonnal berontottak a virágágyásomba, és recsegve kettétaposták a kedvenc pünkösdi rózsáimat.
Bőröndökkel jöttek, egész nyárra szóló tervekkel, és azzal a rendíthetetlen meggyőződéssel, hogy én most is, mint mindig, hallgatni fogok.
Csakhogy ezúttal nem valami apróságban tévedtek. A ház úrnőjét mérték fel rosszul.
A nyaraló az enyém volt.
Nem „közös családi fészek”, nem „anyuka régi álma”, és végképp nem „István ősi birtoka”, ahogy Erzsébet szerette nevezni, ha akadt elég hallgatóság körülötte.
Az enyém. A házasság előtti megtakarításaimból vettem, és kizárólag az én nevemen volt.
A férjem rokonai azonban az efféle részleteket mindig jelentéktelen formaságnak tekintették.
Én a nyári konyhában álltam, és szinte gépies pontossággal aprítottam kockákra a ropogós retket. A nagy cserépkancsóban házi kenyérital érlelődött, sötéten, fanyar illattal, az aljára süllyedt mazsolaszemekkel.
A tűzhelyen lassan gyöngyözött az újkrumpli a vaslábasban, bőven megforgatva vajban. Mellette egy fényes darab házi szalonna és néhány gerezd fokhagyma várakozott.
Közben a megszálló tábor ijesztő gyorsasággal kezdett berendezkedni.
— Annácska, miért bámulsz ránk úgy, mintha kísérteteket látnál? — kérdezte Erzsébet.
Erzsébet közben már be is fészkelte magát a kedvenc fonott karosszékembe, olyan természetességgel, mintha mindig is az övé lett volna.
Válaszra sem várt. Áthajolt a kerítés felé, és átkiáltott a szomszédba:
— Ilona néni! Igen, megérkeztünk! Most már egész nyáron itt leszünk. A városi lakást kiadtuk bérbe!
Nikolett még köszönésre sem méltatott. Beviharzott a nyári konyhába, és egy mozdulattal feltépte a hűtő ajtaját.
— Hol van a hús? Útközben megéheztünk. Ez a hideg levesed pedig biztosan nem lesz elég mindenkinek, vágj még egy fazékra valót. Hagymát ne tegyél bele. Gábornak nem szabad.
Ebben a pillanatban Gábor odakint úgy fújtatott, mint egy gőzmozdony, miközben a legnagyobb, ormótlan bőröndöt vonszolta fel a fa lépcsőn az emeletre.
— Akkor tisztázzuk — vette át a parancsnokságot Erzsébet, és a panamakalapjával legyezte magát. — Az orvos pihenést írt elő Nikolettnek. Tudod, a háta miatt. Úgyhogy ő, Gábor és a gyerekek elfoglalják a ti erkélyes hálótokat. Ott van az ortopéd matrac.
— Én a vendégszobában alszom.
— Ti pedig Istvánnal átköltöztök a fürdőházba. Van ott az a jó kis kanapé. Neked aztán igazán mindegy, fiatal vagy még. Tiszta romantika!
A kezembe vettem a fa krumplinyomót, és lassú, egyenletes mozdulatokkal kezdtem összezúzni az újhagymát a durva szemű sóval. Szinte élveztem, ahogy roppan a zöldje.
— Ja, és holnap rendelj be rendesen élelmiszert — szólt le Gábor a lépcsőről. — A lakásért három havi bérleti díjat előre megkaptunk, de én betettem az egészet bitcoinba. Most egy darabig nincs pénzünk. Addig itt leszünk nálatok teljes ellátáson, amíg helyre nem állnak a dolgok.
Tíz perc.
Pontosan ennyi kellett nekik ahhoz, hogy letapossák a virágaimat, kifosszák a hűtőmet, beosszák a pénzemet, kitúrjanak a saját ágyamból, és száműzzenek a fürdőházba.
A férjem ekkor lépett ki a garázsból, olajos kezét egy rongyba törölve.
István végignézett a szétszórt csomagokon és a kettétört bazsarózsákon.
A lépcsőn toporgó Gábort is észrevette, aztán egyetlen szó nélkül megállt a nyári konyha ajtajában.
Én letettem a krumplitörőt. A felaprított zöldségekre ráöntöttem a jéghideg, csípősen savanykás kovászos levet. A mustár és a kapor friss, orrot bizsergető illata azonnal betöltötte a levegőt. Merítettem egy kanállal, megkóstoltam.
Tökéletes lett.
– Erzsébet, hívj egy taxit visszafelé – szólaltam meg halkan, de olyan súllyal, hogy Gábor félúton megdermedt a lépcsőn. – Méghozzá most.
Egy csapásra elnémult mindenki.
Csak az edényben pezsegett finoman a hideg lé, miközben a szomszéd macskái kíváncsian nyújtogatták a nyakukat a kerítés tetején.
– Hogyhogy vissza? – kapott levegő után Erzsébet, majdnem megfulladva a felháborodástól. – Kiadtuk a lakásunkat! Nincs hová mennünk! Család vagyunk! István, hallod te, miket beszél a feleséged? Ez már önkényeskedés!
– Anna, te is nő vagy! – rikácsolta Nikolett, a karját úgy csapva a magasba, mintha személyesen én tiltottam volna el a vacsorától. – Hát nincs benned egy csepp együttérzés sem? Komolyan utcára tennéd a saját véredet, a kicsi gyerekeket?
Nyugodtan ránéztem a sógornőmre. Olyan nyugalommal, hogy egy pillanatra még ő is megfeledkezett a megrendezett anyai tragédiáról.
– Te tetted utcára a gyerekeidet, amikor idegeneknek kiadtad a lakásotokat, aztán úgy döntöttél, beköltöztök az én házamba az én beleegyezésem nélkül. Ez a nyaraló nem ingyenüdülő, és nem menedék ravasz élősködőknek.
– Kisfiam… – Erzsébet szenvedő arcot vágott, és láthatóan próbált legalább egy könnycseppet kipréselni magából. – Eltűröd, hogy így beszéljen az anyáddal?
István odalépett az asztalhoz, kényelmes mozdulattal levágott egy szelet fekete kenyeret, rátett egy vastag darab szalonnát, majd fokhagymát nyomott rá.
Akkorát harapott belőle, olyan ropogósan, hogy Gábor a lépcsőn zavartan nyelt egyet.
– Hallom, anya.
– válaszolta István teljes nyugalommal, miközben tovább rágta a szalonnát. – Csakhogy most nem a saját házadban vagy. Sőt, még csak nem is az enyémben. Ez a feleségem otthona. Úgyhogy itt nem az én szavam dönt, és nem is a tiéd.
Itt Anna mondja ki a végsőt.
Anna pedig kimondta:
– Hívjatok taxit. Gábor, ne pakold ki azt a bőröndöt. Vidd szépen vissza oda, ahonnan felhoztad.
Abban a pillanatban összeomlott a gondosan elképzelt, ingyenes nyári panziójuk teljes ellátással együtt. Körülbelül úgy, ahogy Gábor lelke is megroppant, amikor meghallotta azt a szót, hogy fizetni.
A bőrönd tompa puffanással esett a lépcsőfokra. Gábor kapkodva böködte a telefonja kijelzőjét, aztán olyan sápadt lett, mintha az összes képzeletbeli vagyona épp akkor költözött volna át idegen emberek zsebébe.
– Nikolett… – nyögte ki végül. – Van a faluban egy vendégház… harminckétezer forint egy éjszaka. És öten vagyunk. Ráadásul a lakóink három hónapra előre fizettek. Nem rakhatjuk ki őket csak úgy…
Nikolettnek ebben a percben csodálatos módon elmúlt a derékfájása. Felmarkolt egy halom táskát, és olyan hangon kezdett sziszegni a férjére, mint egy sarokba szorított macska.
Erzsébet hallgatott. Ma először nem az én négyzetmétereimet számolgatta magában, hanem a saját, vészesen olvadó pénzét.
A városban nem volt hová menniük, szállodába költözni pedig annyit jelentett volna, hogy néhány hét alatt elúszik az albérletből befolyt teljes összeg.
Negyedóra múlva odakint megcsikordultak a megérkező autó kerekei. Szó nélkül, ideges kapkodással pakoltak be, közben mindenki a veszteségeit számolta.
A kapunál Erzsébet mégis visszafordult.
– Anna, ezt még meg fogod bánni. A család az ilyesmit nem felejti el.
Letettem a merőkanalat, és higgadtan feleltem:
– Remek. Akkor talán legközelebb, mielőtt kiadod a saját lakásodat, eszedbe jut, hogy más nyaralója nem vésztartalék.
Aznap a hideg nyári leves különösen finomra sikerült.
Valószínűleg azért, mert még tálalás előtt kikerültek a házból a felesleges emberek.