— Te jó ég — Katalin felnevetett, de a nevetése olyan élesen csengett, hogy még ő maga is belerándult. — Maga tényleg azt hiszi, hogy én most szépen kisétálok innen?
— Ugyan hová mennél? — Erzsébet szája gúnyos félmosolyra húzódott. — Neked itt semmid sincs. Se lakásod, se férjed, ha a fiam végre észhez tér. Az egész kis boldogságod egy hajszálon lóg.
Gábor hirtelen felpattant.
— Anya, elég legyen!
— Te csak hallgass! — csattant fel az asszony. — Nélkülem gyerekként semmire se mentél volna! Én neveltelek fel, én állítottalak talpra, erre most ez… ez a szemtelen nő akar itt parancsolgatni!
Katalin mozdulatlanul állt, de a teste reszketett. A mellkasában valami sötét, forró indulat kavargott.
— Most jól figyeljen rám — szólalt meg végül lassan, mintha minden egyes szót erővel kellett volna kipréselnie magából. — Én nem vagyok szemtelen nő. Én a fia felesége vagyok. És ha még egyszer hozzányúl a holmimhoz, feljelentést teszek a rendőrségen. Gondolom, az önbíráskodás fogalma nem teljesen ismeretlen magának.
Erzsébet egy pillanatra hátrahőkölt, de gyorsan összeszedte magát.
— Micsoda pimaszság! Te engem fenyegetsz?
— Igen — felelte Katalin kristálytisztán. — És ez még a visszafogott változat volt.
Hosszú, feszültséggel teli csend ereszkedett rájuk. A fal túloldaláról áthallatszott, ahogy valamelyik szomszéd fúrni kezdett.
Gábor tekintete ide-oda kapkodott az anyja és a felesége között. Aztán hirtelen megragadta a bőröndöt, és visszatolta a sarokba.
— Ennyi volt. Anya, menj el.
— Tessék?! — Erzsébetnek elakadt a lélegzete. — Te engem küldesz ki innen? A saját anyádat?
— Igen — mondta Gábor halkan, de olyan hangon, amelyben nem maradt hely vitának. — Menj el, amíg még emberi módon beszélünk egymással.
Az asszony arca elsápadt.
— Már mindent értek. Megbabonázott téged. Ellenünk fordított, a saját családod ellen. Nem baj, kisfiam. Az élet majd visszaadja ezt.
Azzal kiviharzott, és úgy csapta be maga mögött az ajtót, hogy beleremegett a lakás.
Katalin leereszkedett a kanapéra, és mindkét kezébe temette az arcát.
— Ezt nem hiszem el… — suttogta. — Ez valami őrület.
Gábor odament hozzá, és leült mellé.
— Kati, bocsáss meg. Én rontottam el. Sosem lett volna szabad kulcsot adnom neki.
— Felfogod, hogy tényleg ki akart tenni innen?! — Katalin leengedte a kezét, és ránézett. — Láttad ezt? Megértetted végre, hogy az ő szemében én itt senki vagyok?
— Megértettem — felelte Gábor kimerülten. — Mindent megértettem.
Egy darabig szótlanul ültek egymás mellett. Katalin ujjai még mindig remegtek, ezért elővette a telefonját, csak hogy legyen mivel lefoglalnia a kezét. A kijelzőn öt nem fogadott hívás villogott Rékától.
Visszahívta.
— Kati, hát te aztán tudsz alakítani! — Réka hangja élesen csengett, tele erőltetett sértettséggel. — Anya zokog! Kidobtad! Van neked egyáltalán lelkiismereted?
— Rékácska — mondta Katalin olyan mézédesen, hogy saját magától is rosszul lett —, nálatok a lelkiismeret biztos családi örökség. Csak hozzám valahogy nem jutott el.
— Szóval így beszélsz?! — visította Réka. — Nélkülünk egy nagy nulla vagy! Egy szürke kisegér, aki a mi pénzünkön élősködik!
— A ti pénzeteken?! — Katalin majdnem elejtette a telefont. — Itt az én pénzemen rendeztek cirkuszt mindannyian!
— Majd meglátjuk, ki kinek a pénzén él — vágta rá Réka hidegen, aztán bontotta a vonalat.
Katalin ledobta a készüléket a kanapéra.
— Ennyi, Gábor. Én ezt tovább nem bírom. Vagy most húzunk egy határt, és végre a saját életünket éljük, vagy összepakolok, és elmegyek.
Gábor felemelte a fejét. A szemében megvillant valami új, valami, amit Katalin régóta nem látott benne: elszántság.
— Ne menj el — mondta csendesen. — Én fogom lezárni ezt az egészet.
És Katalin abban a pillanatban először hitte el, hogy talán Gábor valóban képes valamire többre, mint hogy némán üljön a tévé előtt.