Nem fogok eltartani egy felnőtt nőt csak azért, mert neki nincs kedve munkát keresni.
A szoba egy pillanat alatt elnémult. Olyan súlyos csend ereszkedett közéjük, mintha a levegőben már gyűlne a vihar.
Erzsébet lassan összefonta az ujjait az ölében, és kimért hangon megszólalt:
— Szóval így állunk. Én meg azt hittem, befogadtunk téged, mintha a sajátunk volnál. Erre kiderül, hogy ülsz a pénzen, és sajnálod a családtól. Szégyen, amit művelsz.
Katalin felnevetett. Nem finoman, nem udvariasan — egyszerűen kiszakadt belőle. Éles, ideges, majdnem kétségbeesett nevetés volt.
— A sajátjuk? Ugyan már! Az első naptól kezdve csak belém kötöttek. Semmi sem volt jó: rosszul főzök, nem úgy öltözöm, „ahogy egy rendes feleségnek illik”, és persze én rángattam el Gábort a családjától. Most pedig még Réka nyaralását is nekem kellene fizetnem? Köszönöm, ebből nem kérek.
Gábor megmozdult, mintha közéjük akarna állni, de elkésett.
— Ne merészelj így beszélni velem! — pattant fel Erzsébet. — Én a férjed anyja vagyok!
— És ez mire jogosítja fel? — Katalin is talpra állt. A hangja remegett, de nem hátrált. — Attól, hogy maga az anyósa valakinek, még nem rendelkezhet sem az életemmel, sem a pénztárcámmal.
Gábor hirtelen a térdére csapott.
— Elég volt! — mordult fel olyan erővel, hogy mindketten ránéztek. — Anya, most már túl messzire mész. Katalinnak igaza van. Réka felnőtt ember, oldja meg a saját gondjait.
Megint csend lett.
Erzsébet úgy bámulta a fiát, mintha az éppen most árulta volna el őt.
— Értem — sziszegte végül. — Tehát a feleséged úgy forgat, ahogy akar. Nem fiam van nekem, hanem egy rongy. Te pedig, Katalin… — felé bökött az ujjával — ezt még nagyon meg fogod bánni.
Azzal kiviharzott, és úgy csapta be maga mögött az ajtót, hogy az előszobában apró vakolatdarabok peregtek le a mennyezetről.
Katalin lassan visszarogyott a kanapéra. A szíve vadul vert, a tenyere nyirkos volt.
— Hát, gratulálok — préselte ki magából. — Meg is van az első igazi családi háborúnk.
Gábor szó nélkül leült mellé, elővett egy cigarettát, és rágyújtott, pedig a lakásban máskor soha nem dohányzott.
Másnap Katalin munka után hazaért, és már az ajtóban érezte, hogy valami nincs rendben. A lakásban síri csönd ült. Még a tévé sem ment, pedig Gábor esténként rendszerint valamelyik sportcsatorna előtt ragadt.
Az előszobában ott állt egy bőrönd. Az ő közös bőröndjük. Szürke, törött cipzáras darab volt, amelynek résén kilógott Katalin egyik blúzának ujja.
— Ez meg mi? — kérdezte, még a kabátját sem vette le.
A szobából Erzsébet lépett ki. Igen, megint ő. Mintha csak saját kulcsa lett volna a lakáshoz. Ami egyébként volt is, mert Gábor valamikor régen, teljesen naivan, odaadta neki „vészhelyzet esetére”.
— Ez itt, Katikám — mondta mézesmázos hangon — a holmid. Gáborral arra jutottunk, hogy jót tenne neked egy kis gondolkodási idő. Pihenj, szedd össze magad.
Katalinnak megszédült a feje.
— Maga teljesen megőrült? — a falnak támaszkodott. — Ez az én lakásom! Jó, papíron nem az enyém, de én fizetem!
Gábor a kanapén ült, az arca hamuszürke volt.
— Kati, ne értsd félre… Anya csak aggódik…
— Aggódik?! — Katalin lerántotta magáról a kabátot, és a földre hajította. — Mi ez az egész bohózat?
— Ne ordíts már — húzta el a száját Gábor.
— De, ordítani fogok! — Katalin odalépett a bőröndhöz, és a csizmája orrával belerúgott. — Maga pakolta össze a cuccaimat?
— Igen — felelte Erzsébet nyugodtan, miközben megigazította a gallérját. — Gyakorlott háziasszony vagyok, gyorsan végeztem. Igaz, minden össze van dobálva benne, de az már nem az én gondom.
Katalin némán meredt rá, és érezte, ahogy a döbbenet lassan valami egészen másba fordul át benne.