A reggel azzal indult, hogy Gábor megint tönkretette a vízforralót. Pontosabban nem is egyszerűen elromlott: kiégett. A férje ugyanis valahogy képes volt feltenni a tűzhelyre. Igen, az elektromos vízforralót. És igen, mindezt egy harmincéves, két diplomával rendelkező férfi követte el.
— Most akkor mi legyen? — morogta Gábor bűnbánó képpel, miközben a tarkóját vakargatta. Katalin közben minden erejével azon volt, hogy ne mondjon valami végzetesen sértőt. — Veszünk másikat, nem nagy ügy…
— Persze, veszünk — csapta be Katalin a konyhaszekrény ajtaját a kelleténél jóval hangosabban. — Természetesen megint az én pénzemből.
Nagyjából így festett a házasságuk hétköznapi valósága. Albérlet egy kopott panelházban, macskaszag a lépcsőházban, szomszédok, akik mintha örökké fúrtak-faragtak volna. Gábor fizetése épp csak közepesnek volt mondható, Katalinnak viszont nemrég végre sikerült előrébb lépnie: olyan cégnél kapott állást, ahol tisztességesen fizettek, sőt időnként jutalom is járt. Csakhogy az öröm nem tartott sokáig. Amint több pénz került a házhoz, azzal együtt megjelentek az új, úgynevezett családi kötelességek is.
Ugyanazon az estén beállított Erzsébet, az anyósa. Olyan kabátban érkezett, amely mintha egy másik évszázadból maradt volna rá, mégis olyan tartással lépett be, mintha legalábbis egy bank vezérigazgatója lenne. Már a küszöbnél megkezdte:
— Jaj, Katalinkám, mi ez a kosz az előszobában? Néha azért végigmész itt egy ronggyal, vagy csak dísznek tartod? — kérdezte felvont szemöldökkel, miközben nagy szuszogással húzta le a csizmáját.
Katalin olyan mosolyt erőltetett az arcára, hogy belesajdult az arccsontja.
— Tegnap mostuk fel — felelte kimérten. — Lehet, hogy a szeme csalja meg.
Gábor természetesen úgy tett, mintha semmit sem hallana. A férfiak ebben külön művészek: bámulják a tévét, és máris úgy viselkednek, mintha egy másik bolygón tartózkodnának.
Erzsébet azonban aznap nem pusztán azért jött, hogy „megnézze, hogy vannak a gyerekek”. Határozott célja volt.
— Fiam, ne ülj már ott tétlenül, tegyél fel teát! Ja, igaz, a vízforraló… — pillantása azonnal a tűzhelyen heverő, megolvadt kis roncsra siklott. — Sejtettem én, hogy a te kezedben egyszer baj lesz valamiből.
Gábor zavartan megvonta a vállát. Katalin belül fortyogott, de hallgatott.
— Na, gyerekek, a helyzet a következő — kezdte az anyósa, miután kényelmesen elhelyezkedett a fotelben. — Van egy kis ügyünk. Réka, tudjátok, a kisebbik lányom, Gábor húga, szeretne elmenni a tengerhez pihenni. Huszonöt éves szegény, elfáradt, szüksége van kikapcsolódásra. Csak most éppen nincs túl jól eleresztve pénzzel. Értitek, ugye…
Katalin mozdulatlanná dermedt, kezében a bögrével. Elsőre fel sem fogta, mire megy ki a beszélgetés.
— Várjon csak — szólalt meg óvatosan. — Azt szeretné mondani, hogy mi fizessük Réka nyaralását?
— Ugyan, mi van abban? — csodálkozott Erzsébet, mintha csupán egy liter tej áráról lenne szó. — Mostanában jól kerestek, Katalinkám. Én ennek őszintén örülök. De hát család vagyunk, nem? A családtagok segítik egymást.
Katalin összeszorította a fogát. Család. Persze. Ugyanaz a család, amely két évvel korábban még élősködőnek nevezte, mert tanult, és csak aprópénzt vitt haza. Most meg hirtelen mindenki egy csapat lett.
— Anya, talán Réka is kereshetne magának pénzt rá — jegyezte meg Gábor bizonytalanul, de olyan halkan, hogy szinte bocsánatot kért a saját mondatáért.
— Neked elment az eszed? Hiszen lány! Te meg a bátyja vagy, kötelességed támogatni! — Erzsébet hangja élesen csengett. — Vagy talán a feleséged nem engedi?
A tekintetek egyszerre Katalinra szegeződtek. Abban a pillanatban érezte, hogy odabent valami végleg átkattan.
— Én ehhez hogyan kerülök ide? — kérdezte nyugodtan, anélkül hogy felemelte volna a hangját. — Ez a maguk családi ügye. Én viszont nem vállalom ezt.