Nyugalom és meghitt elégedettség áradt belőlük. A lakodalom apróbb hibái ellenére őszintén örültek a lányuk boldogságának.
Amikor azonban meglátták Lillát a menyasszonyi ruhában, krétafehér arccal, mindketten megdermedtek.
— Lillácskám? Mi történt, kislányom? — Erzsébet egy pillanat alatt felpattant a fotelből.
Lilla belépett a szobába, leült a kanapéra, és akkor végre elszakadt benne valami. Addig tartotta magát, ameddig bírta, de most egyszerre rázúdult minden. Zokogva, akadozva mondott el mindent a szüleinek: a borítékokat, Mária szavait, azt, ahogy Péter hideg nyugalommal közölte vele, hogy érvényteleníthetik a házasságot, mert ő „veszteséges befektetésnek” bizonyult.
A szülei némán hallgatták. István arca percről percre keményebbé vált, az állkapcsa megfeszült, a járomcsontján idegesen rándultak az izmok. Erzsébet közben a lánya haját simogatta, és finoman letörölte a könnyeket az arcáról.
— Vagyis… ennyi volt? — kérdezte rekedten István, amikor Lilla végre befejezte a kusza beszámolót.
— Igen, apa. Vége. Elválunk. Pontosabban érvénytelenítjük a házasságot.
— Hát ez a kis szemét… — mondta halkan Erzsébet, aki mindig választékosan beszélt, most mégis olyan súly ült a hangjában, hogy Lilla összerezzent.
— Ne is mondd, Erzsike — bólintott komoran István. — Klinikai eset az a fiú. Ostoba, mint a föld.
— Én most nem is csak erre gondolok, István! — Erzsébet hirtelen kihúzta magát, odalépett a komódon fekvő táskájához, és hosszasan keresgélt benne. Aztán visszament a kanapéhoz, és letett az üvegasztalra egy kulcscsomót, rajta fényes, új kulcstartóval.
— Ez meg mi? — Lilla értetlenül meredt a fémesen csillanó kulcsokra.
— Nem akartunk feltűnést kelteni a vacsorán — szólalt meg az anyja szelíden. — Ismered Mária rokonságát. Elég lett volna egy rossz pillantás, aztán egész este az irigységtől sárgulnak. Úgy terveztük, hogy holnap reggel, amikor már mindenki elindult haza, nyugodtan, szűk körben adjuk át nektek.
— A lakás kulcsai, kislányom — mondta István, és a hangjában büszkeség csendült. — Igaz, csak egyszobás, de egy gyönyörű, új építésű környéken van. Anyáddal minden félretett pénzünket beletettük. A kivitelező már elkészítette a burkolatokat, van benne rendes bútor, gépek, minden. Akár holnap beköltözhetsz, és élhetsz benne. Azért csináltattuk meg így, hogy ne kelljen albérletekben tengődnötök.
— És az autó is megérkezik nagyjából egy hónap múlva — tette hozzá lelkesen. — Már megrendeltem, külföldről hozzák be hivatalos úton. Vadonatúj kínai modell! Én választottam ki személyesen…
Lilla lélegzete is elakadt. Hol a kulcsokat nézte, hol a szüleit, de egyetlen szó sem jött ki a torkán. A fejében újra és újra visszhangzott Mária hangja: „Tőlük még boríték sincs… Nincstelenek…”
— Te jó ég… — ennyit tudott csak kipréselni magából.
— Hát igen — húzta félre a száját István. — Szerencse, hogy a tulajdoni papírokat még nem írattuk át. Minden az én nevemen van. Na, Lilla? Visszamész a férjecskédhez? Megnyugtatod, hogy mégsem járt rosszul ezzel a befektetéssel?
Lilla a fényes kulcsokra bámult. Egy másodpercre maga elé képzelte Péter arcát, ha megtudná, milyen ajándékról maradt le. Látta, ahogy egy csapásra megváltozna a hangja, ahogy a szeme számítóan felcsillanna, ahogy Mária azonnal elkezdené dicsőíteni a „drága menyét”. A gondolattól felfordult a gyomra.
Lassan az apjára emelte a tekintetét, mély levegőt vett, majd egyszer csak őszintén, könnyedén elmosolyodott.
— Nem, apa. Nem megyek vissza. De… megtarthatom ezt a lakást magamnak?
— Hát persze, hogy megtarthatod! — István örömében a térdére csapott. — Elvégre férjes asszony lettél, még ha csak néhány órára is! Nem hagyhatjuk kárba veszni. Tekintsük erkölcsi kártérítésnek.
— Tudjátok, így már egészen különös a helyzet — Erzsébet huncutul összehúzta a szemét, és pajkos fény villant a tekintetében. — Akkor Péterünk most feleség nélkül maradt, lakás nélkül maradt, ráadásul még a hitelt is fizetheti a nyakán?
— Ha nem lett volna ilyen szűkmarkú, kicsinyes tökfilkó, most egy gyönyörű feleséggel élhetne a saját új lakásában — vágta rá István. — A kapzsiságnak ára van. Ez legyen az ő személyes karmaleckéje.
A rosszkedv, a könnyek, a kétségbeesés mintha egyetlen pillanat alatt foszlott volna semmivé. Lilla hirtelen olyan könnyűnek érezte magát, amilyennek rég nem. Ugyan, hát rosszul sikerült a házassága — egyetlen napig tartott. De legalább kapott egy életre szóló tapasztalatot, és mellé egy fényes, tágas indulást egy új, önálló élet felé.
Néhány nappal később minden felesleges jelenet és botrány nélkül beadták a papírokat a házasság érvénytelenítésére. Péter hűvösen és távolságtartóan viselkedett, egész lényével azt sugallva, mennyire megszenvedte ezt a kapcsolatot. Lilla családjából senki sem ejtett egyetlen szót sem a kulcsokról vagy a lakásról.
István csak egy dolgot tett. Közvetlenül azelőtt, hogy kiléptek volna a hivatalból, odament a volt vejéhez, és némán a zakója mellzsebébe csúsztatott egy gumival összefogott pénzköteget. Pontosan négyszázezer forintot.
— Tessék, üzletember. Törlessz belőle valamit a költségvetési lyukadon. Szánalomból — vetette oda, aztán hátra sem nézve távozott.
Lilla nem sokkal később átvitte a holmijait az új, világos lakásba, ahol hatalmas ablakokon áradt be a napfény. Teljes, pezsgő életet kezdett: belevetette magát a munkába, tanult, fejlődött, új terveket szőtt. Péterre már csak nagyon ritkán gondolt, akkor is inkább úgy, mint fiatalkora egyik abszurd, már-már nevetséges epizódjára.
Péter pedig… Péter még hosszú ideig fizette annak a bizonyos esküvőnek a banki terheit, továbbra is az anyjával lakott, és mindenkinek, aki hajlandó volt meghallgatni, elmesélte, hogyan csapták be és hagyták magára őt, a szerencsétlen áldozatot.