— Hát persze, anya! — Péter idegesen felnevetett, de a hangjában semmi jókedv nem volt. — Gábor bácsi például nem sajnált ránk egész negyvenezer forintot! Dőzsölhetünk!
— Ne mondd… És Éva néni?
— Tizenkétezret adott.
— Kinga meg a férje?
— Húszezret.
— Micsoda smucig népség! — háborodott fel Mária őszintének tűnő felindulással, aztán a dühe azonnal új célpontot talált. Lillára szegezte a tekintetét. — Te meg mit állsz itt, mint aki most esett le a falvédőről? Talán szégyelled végre a drága családodat?
— Miért kellene szégyenkeznem? — Lilla érezte, ahogy forró hullámként fut végig rajta az indulat. — Mi az én bűnöm? Hogy a rokonaim nem tömtek tele borítékokat?
— Az, hogy te rángattad bele az én Péterkémet ebbe az egész őrültségbe! Te beszélted rá, hogy adósságba verje magát!
— Higgye el, ezt már én is ezerszer megbántam — vágta vissza Lilla ugyanazzal az élességgel.
— Péter! — Mária színpadiasan összecsapta a kezét. — Mondd, nem volna jobb ezt a nőt elküldeni a fenébe? Nézz már rá! Csak bajt és veszteséget hoz rád! Menekülj, amíg még lehet!
— Anya, elég, ne kezdd megint — fintorgott Péter, de olyan erőtlenül mondta, mintha igazából nem is akarná megállítani.
— De igenis kezdem, mert komolyan beszélek! Válj el tőle, ahogy csak lehet! Ha ezek a csórók még egy esküvőn sem képesek normális ajándékot adni, mi lesz később? Ez a lány majd a te nyakadon fog élősködni! Fogadni mernék, a szülei is csak valami nevetséges aprót dugtak a borítékba!
— Tőlük nem volt boríték — közölte Péter szárazon, miközben megfordította az utolsó üdvözlőkártyát is.
— Nahát, csodálatos! — Mária úgy tárta szét a karját, hogy az olcsó karkötői csilingelve összeütődtek a csuklóján. — Remekül kitalálták! Ettek, ittak a mi kontónkra, pénzt meg nem adtak! Ajándék sincs! Fiam, ilyen fajtával nem lehet közös jövőt építeni!
— Péter — Lilla egy lépést tett felé, és a hangja már a visszafojtott feszültségtől remegett. — Ha most azonnal nem állítod le az anyádat, és nem kéred meg, hogy menjen ki, nem vállalok felelősséget azért, mit mondok vagy teszek.
— Jaj, de megijedtem! — csattant fel Péter gúnyosan. — Dühöngj csak, amennyit akarsz, kis elkényeztetett hercegnő!
— Nem tartottam pisztolyt a fejedhez, amikor az esküvőt szerveztük!
— Nem, csak kanállal kapartad ki az agyamat a nagy álmaiddal!
— Tényleg képes lennél most, ebben a pillanatban, pénz miatt tönkretenni mindent köztünk?
— A válás hosszadalmas ügy. Egyszerűbb lenne bíróságon semmissé nyilváníttatni a házasságot. Mondjuk úgy, hogy az egész csak látszat volt.
Lilla mozdulatlanná dermedt. Mintha a szoba levegője besűrűsödött volna, és az idő is lassabban csordogált volna tovább. Péter tekintete zavaros volt, sötét és ellenséges; az esti ital és az anyja mérgező szavai együtt dolgoztak benne. Ott ült az üres borítékok között, és Lilla abban a másodpercben döbbenetesen tisztán megértette: olyan férfihez ment hozzá, aki valójában idegen számára.
— Így van, kisfiam — duruzsolta Mária mézes-mázos hangon. — Én az első naptól mondtam neked, hogy ez a lány nem hozzád való. Na, megyek is a szobámba. Ha pedig összefutok valamelyik rokonával a folyosón, esküszöm, a szemébe mondom, mit gondolok róluk!
Az ajtó nagyot csattant mögötte. Ketten maradtak a lakosztályban, amelynek romantikus menedéknek kellett volna lennie, most mégis inkább a kapcsolatuk hideg sírkamrájára hasonlított.
— Miért hagytad, hogy így megalázzon? — kérdezte Lilla halkan.
— Miben nem volt igaza? Csak kimondta, amit lát.
— Értem. Ha ennyire szörnyű vagyok, ilyen haszonleső és ilyen szegény családból való, akkor mégis miért vittél el az anyakönyvvezető elé?
— Valószínűleg nem az eszemre hallgattam. Mint a legtöbb férfi az én koromban — vetette oda kegyetlen félmosollyal.
— És most? Beszéljünk őszintén, Péter. Ha tényleg ennyire megszállottan ragaszkodsz minden elköltött forinthoz, hogy képes lennél azonnal áthúzni az egész életünket, akkor mondd ki. Nézz a szemembe, és mondd meg egyenesen.
Pétert fűtötte az alkohol, a sértettség és az a saját maga által felnagyított pénzügyi tragédia, amelyben már csak áldozatként látta magát. A lányra nézett, akivel fél évvel korábban még a legféltettebb titkait is megosztotta, de most már nem társat látott benne, csak az adósságai okát.
— Tudod, Lilla, ilyen igényekkel és elvárásokkal neked valami vastag pénztárcájú apukát kellett volna keresned. Mi ketten ezt nem bírjuk el. Nekünk ez nem fog menni.
— Komolyan beszélsz? Ennyi volt? Már eljátszottad magad férjként?
— El sem kellett volna kezdeni ezt az egész cirkuszt. Tekintsük úgy, mintha meg sem házasodtunk volna.
Ezek a szavak végleg lezárták a vitát. Lilla úgy érezte, belül minden elnémul. Nem tört rá sírás, nem hasított belé fájdalom, csak egy hideg, csengő üresség maradt utána.
— Ahogy akarod — mondta olyan nyugodt, idegen hangon, hogy saját magára sem ismert. — Akkor tekintsük úgy, mintha nem történt volna semmi. Isten veled, Péter.
Nem öltözött át. Megmarkolta gyönyörű menyasszonyi ruhája nehéz szoknyáját, megfordult, és kilépett a lakosztályból. Az ajtót csendesen húzta be maga mögött. Péter meg sem mozdult. Láthatóan egyáltalán nem érdekelte.
A vidéki szálloda folyosói kihaltak voltak, a vastag szőnyeg elnyelte Lilla lépteinek hangját. Minden egyes lépéssel távolabb került attól az élettől, amelyet még aznap reggel a saját jövőjének hitt. Pontosan tudta, melyik szobában szálltak meg a szülei. Éjnek idején, menyasszonyi ruhában bekopogni hozzájuk megalázó volt, de abban a lakosztályban maradni azzal az emberrel, aki az imént ilyen hidegvérrel törölte ki őt az életéből, egyszerűen lehetetlennek tűnt.
Világos bézs ajtó állt előtte. Lilla halkan kopogott.
Meglepetésére a szülei még nem aludtak. Az ajtót az apja, István nyitotta ki. Odabent tompa fény égett, az asztalon félig üres pezsgősüveg állt, Erzsébet pedig egy fotelban ült, plédbe burkolózva. Boldognak tűntek.