De vajon mindez feljogosította Pétert arra, hogy sárba tiporja azt, ami közöttük volt?
— Sokkal jobban jártunk volna, ha ezt a pénzt inkább a lakáshitel önrészébe tesszük! — Péter dühödten a földre hajította azt a borítékot, amelyben mindössze egy árva, nagyjából négyezer forintnyi bankjegy lapult.
— Kétmillió forint nem olyan felfoghatatlan összeg azért az élményért, azért az örömért, amit magunknak és a családunknak adtunk! — Lilla már nem bírta tovább, a hangja élesen megemelkedett.
— Öröm?! — robbant ki Péterből. — Miféle örömről beszélsz?! A meleg étel hidegen került az asztalra, az italok langyosak voltak, a híres-neves zenészeid pedig két órával a vacsora kezdete után már azt sem tudták, merre van az előre!
— Csak azért történt így, mert te megszállottan minden apróságon spórolni akartál! — vágott vissza Lilla. — Ha azokat a szolgáltatókat választjuk, akiket én javasoltam, minden rendben lett volna, méghozzá színvonalasan!
— Ha a te szolgáltatóidat választjuk, akkor nem kétmilliós hitelt kellene nyögnöm, hanem négymilliósat!
A hotelszobára nehéz, fojtogató csend ereszkedett. Csak a bankjegyek száraz zizegése hallatszott, ahogy Péter újra és újra átszámolta a pénzt.
— Péter… most egész éjjel haragudni fogsz rám? — Lilla hangja megremegett, és ez a remegés elárulta, mennyire sebezhetővé vált ebben a pillanatban.
— Úgy néz ki, nem csak ma éjjel — felelte a férfi komoran. — Szerintem akár egy évig is kitart bennem. Lilla, mondd meg őszintén: te direkt vezettél meg engem? Szándékosan duruzsoltad a fülembe, hogy majd a rokonok milyen bőkezűek lesznek?
— Miféle ostobaságot beszélsz? — hördült fel a nő. — Senkit nem vezettem meg! Én csak azt szerettem volna, hogy igazi esküvőnk legyen. Normális, emlékezetes, olyan, amire nem szégyen visszagondolni.
— Hát akkor remélem, legalább az egód jóllakott. Remélem, elégedett vagy.
— Tudod mit? — Lilla lassan felállt az ágy széléről. — Igen. Én tényleg boldog voltam. Egészen addig, amíg be nem léptünk ebbe a fényűző nászutas lakosztályba. Buta módon azt képzeltem, hogy majd felkapsz a karodba, pezsgőt bontunk, és reggelig egymást szeretjük… Te meg itt ülsz, és aprópénzek felett remegsz.
— Nekem már minden kedvem elment! A francba, megint csak négyezer! — Péter ökölbe gyűrte az üres borítékot, mintha az tehetne mindenről.
— Nem tudnád legalább öt percre félretenni ezt az átkozott pénzt?! — kiáltotta Lilla.
— Kétmillió forintot öntöttünk ebbe a cirkuszba! És itt — mutatott végig a szánalmas kis kupacokon az ágyon — jó, ha összesen százhúszezer forint összejön! Én egészen más eredményre számítottam!
— És most mi lesz? — Lilla összefonta a karját a mellkasa előtt, miközben belül hideg, dermesztő harag kezdett szétáradni benne. — Mondd, Péter, most mi következik? Visszatekerni már nem lehet az időt. Talán mész és beadod a válókeresetet?
Ezt abszurd túlzásnak szánta. Keserű, groteszk mondatnak, amellyel megmutathatja neki, mennyire nevetségessé vált az egész helyzet. Péter azonban még csak el sem mosolyodott.
— Ha ezzel semmissé lehetne tenni a hitelt, és visszakaphatnám a pénzemet, komolyan elgondolkodnék rajta — vetette oda szárazon, anélkül hogy ránézett volna.
Lilla hátrahőkölt, mintha arcul ütötték volna.
— Ezt most komolyan mondod? Ennyire nem számít neked, hogy ma családdá váltunk? Neked tényleg csak számok léteznek?
— Nem vagyok milliomos, Lilla. Ebbe az egész felhajtásba azért mentem bele, mert te biztosítottál róla, hogy megtérül. Különben szépen bementünk volna az anyakönyvvezetőhöz, aláírjuk a papírokat, aztán kész. Ennyi.
— És ha én nem akartam volna csak „aláírni a papírokat”?
— Akkor nem akartad volna — vont vállat Péter ijesztően közönyösen. — Éltük volna tovább külön az életünket, ahogy korábban. Semmi sem változott volna. Na, legalább egy napig hercegnőnek érezhetted magad? Ügyes vagy. Csakhogy a hintóból most tök lett. Ideje visszaöltözni Hamupipőkének.
Ezek a szavak jelentették az utolsó cseppet. Lilla illúziói apró szilánkokra törtek, és a darabok élesen karcolták végig a lelkét. Ott állt a gyönyörű ruhájában, abban a ruhában, amelyet olyan sok szeretettel választott ki, és a világon semmi kedve nem volt ahhoz, hogy éppen ennek az embernek a kedvéért vegye le. A meséből olcsó, kínos bohózat lett.
— Fogalmam sem volt róla, mennyire… kicsinyes vagy — mondta keserűen, majd a tükör felé fordult, hogy valahogy elérje a fűző szalagjait.
Egyértelmű volt, hogy ebből az estéből nem lesz nászéjszaka. Lilla csak arra vágyott, hogy lehámozza magáról a nehéz selymet, lemossa az arcáról a sminket, és az ágy legszélére feküdjön, háttal a férjének, arccal a fal felé. Ám alighogy az ujjai megérintették a szalagokat, határozott, türelmetlen kopogás dörrent az ajtón.
— Menj, nyisd ki — utasította Péter, és még csak meg sem mozdult.
Lilla a ruha uszályában botladozva indult az ajtóhoz. A küszöbön frissen szerzett anyósa, Mária állt. Az arcán ragadozó kíváncsiság és diadalmas várakozás különös keveréke ült.
— Na? — támadt rájuk már belépés előtt. — Sokat dobtak össze?
— Bárcsak — morogta Péter a szoba mélyéről.
— Hogyhogy? Kevés lett? — Mária minden udvariaskodás nélkül elsurrant Lilla mellett, az ágyhoz lépett, felkapott egy köteg bankjegyet, és olyan gyakorlott mozdulatokkal kezdte számolni, mintha egész életében pénztáros lett volna.
— Ez borzalom! Hát ez kész szégyen! Pedig ott voltak még azok a dobozos ajándékok is…
— Ó, igen! Három mixer, egy olcsó vasaló meg két förtelmes teáskészlet! — sorolta Péter epésen. — Ki ad manapság egyáltalán teáskészletet esküvőre?
— Én megmondtam! — kiáltotta Mária győzedelmesen, és Lilla felé fordult. — Ez mind a te hibád! Én előre figyelmeztettem a fiamat, hogy a te rokonságod csupa nincstelen! A mi vendégeink biztosan rendesen kitettek magukért!