Lilla a hatalmas ágy szélén ült, amelyet ropogós, vakítóan fehér ágynemű borított. Még mindig rajta volt az a ruha: súlyos, ezernyi apró gyönggyel kivarrt menyasszonyi csoda, amelyről kislánykora óta ábrándozott. A lábában kellemes fáradtság lüktetett a hosszú táncok után, a fejében pedig még mindig ott kavargott az esti zene. A széles panorámaablakokon túl a folyó éjszakai moraja hallatszott; a partján bérelték ki azt a fényűző vidéki rendezvényházat, ahol mindennek tökéletesnek kellett volna lennie. Csakhogy a valóság könyörtelenül repedezni kezdett, és a repedések hangját most a feltépett borítékok sercegése kísérte.
Friss férje, Péter a gyűrött selyem ágytakarón kuporgott, görnyedten, mintha valami uzsorás hajolna a kincsei fölé. Kincs azonban nem volt sehol. Csak egyre magasabbra nőtt mellette a felbontott ajándékborítékok halma, amelyből nem ünnepi öröm, hanem keserű csalódás áradt.
— Te azt mondtad, a családod komoly ajándékokat fog adni! Lakást! Autót! Nagy összegeket! — Péter hangja élesen felcsuklott, amikor a következő vastag, aranyozott mintás borítékból mindössze egy magányos húszezres bankjegy csúszott ki. — Ezek most szórakoznak velem?
Lilla mélyet sóhajtott. A torkában gombóc nőtt, de még megpróbálta tréfával elütni a dolgot, hátha sikerül megmentenie legalább ennek a napnak az utolsó óráit.
— Peti, mostanában mindenkinek nehéz. Válság van, az árak elszabadultak, az emberek küszködnek. Honnan tudhattuk volna, hogy így alakul? Az a fontos, hogy eljöttek, és velünk akarták megélni ezt a pillanatot…
— Megélni a pillanatot? — Péter hisztérikus nevetéssel hajította félre az üres képeslapot, amelyre fehér galambokat nyomtattak. — Ugyan már! Ingyen akartak zabálni egy jót! Mondtam én neked, hogy nem kellett volna felvenni azt az átkozott hitelt az esküvőre! Anyámra kellett volna hallgatnom!
— Értem… Szóval most már minden az én hibám? — Lilla úgy érezte, mintha jéghideg abroncs szorulna a mellkasa köré.
— Kié lenne? Te akartad ezt az egész felhajtást! A fehér ruhát, a limuzint, a szabadtéri szertartást a vízparton, a fotóst, aki vagyonokat kér azért, hogy valami „vintage retró” hangulatúra piszkálja a képeket! Neked kellett, hogy minden úgy nézzen ki, mintha régi, megsárgult városi archív felvételekről lépett volna elő! Mert neked persze művészet kell!
— Mintha te annyira tiltakoztál volna! — vágott vissza Lilla. — Te is élvezted, hogy dicsekedhetsz a barátaidnak, milyen menő helyet foglaltunk le.
— Nekem aztán egyáltalán nem hiányzott ez az egész! — csattant fel Péter, és dühösen tépte fel a következő borítékot. — Inkább elköltöttük volna azt a kétmillió forintot egy tengerparti útra. Így meg kidobtuk az ablakon. Semmivé vált az egész pénz!
— Ez nem igaz — mondta Lilla halkan, mégis határozottan. — Gyönyörű esküvőnk volt. Megható, elegáns, emlékezetes. Ezt a napot egész életünkben őrizni fogjuk.
— Mi? Vagy inkább a vendégek, akik holnapra már azt sem tudják majd, mit ettek?
— Nekünk megmarad, Péter! Nekünk!
— Ó, abban biztos lehetsz, hogy én sokáig emlékezni fogok rá — sziszegte Péter összeszorított fogakkal. — Legalább egy évig. Pont addig, amíg havonta fizethetem a banknak a hiteltörlesztőt!
Lilla a férfit nézte, akibe beleszeretett, és akivel alig néhány órája mondta ki az igent. Kétségbeesetten vágyott arra, hogy az első házaséjszakájuk a meséjük folytatása legyen. Azt szerette volna, ha Péter odalép hozzá, finoman kigombolja a ruháját a hátán, és szerelmes szavakat suttog a fülébe. Ebben a pillanatban mások pénzét számolgatni olyan közönségesnek és képtelennek tűnt, hogy szinte fájt.
— Peti, kérlek… — tett még egy utolsó, elkeseredett kísérletet az este megmentésére. Kicsit előrehajolt, és hagyta, hogy a ruha egyik pántja játékosan lecsússzon a válláról. — Hagyjuk ezeket a papírokat meg aprópénzeket holnapra, jó? Fogalmad sincs, milyen meglepetés rejtőzik ez alatt a ruha alatt… — A hangja lágyabbá vált, bensőséges, csábító rekedtség bujkált benne.
Péter azonban fel sem nézett.
— Százszor láttam már, mi van a ruhád alatt! — vetette oda ingerülten, miközben a fogaival marcangolta a következő makacs boríték szélét. — Kétezer forint?! Komolyan?! Kétezer?! Ez már nem ajándék, ez arculcsapás!
A mondat úgy vágta arcon Lillát, mintha valóban megütötték volna. Megdermedt. Odabent mintha elszakadt volna valami vékony, feszes, csengő húr.
— Péter, a boldogság nem a pénzen múlik…
— Persze hogy nem! Könnyű ezt mondani, amikor a hitel az én nevemen van! Én, ostoba, azt hittem, legalább nullára kijövünk, sőt talán még marad is valami. Ehhez képest nyakig ülünk az adósságban!
— Hogy a te neveden van vagy az enyémen, annak most már nincs jelentősége. Férj és feleség vagyunk. Egy család. A tartozás is közös. Megoldjuk valahogy.
Péter ekkor végre ránézett. De a szemében nem volt sem szeretet, sem gyengédség. Csak hideg számítás és leplezetlen megvetés.
— Közös? Akkor holnap reggel bemész az egyetemre, kikéred a papírjaidat, és elmész pénztárosnak egy szupermarketbe, hogy törleszteni tudjuk ezt az adósságot? Valahogy nem hiszek az ilyen nagy áldozatokban!
Lilla olyan erősen harapta be az alsó ajkát, hogy belesajdult. Csak ne sírjon. Csak azt ne engedje, hogy Péter lássa, mennyire pontosan találta el a legérzékenyebb pontját. Igen, vágyott a szép esküvőre. Órákon át válogatta a régi családi fényképeket, hogy mesterséges intelligenciával feljavítsa őket, és megható vetítést készítsen a szüleiknek.
Minden apró részletbe beletette a szívét. És igen, őszintén hitt abban, hogy a hagyományos nászajándékok majd segítenek fedezni a költségeket. A számításban tévedett, ezt be kellett látnia, de a hiba önmagában még nem volt ítélet.