— Nem elfelejteni fogjuk, hanem most azonnal lezárjuk, végérvényesen — felelte Nóra, és a folyosó felé mutatott. — Fogd a sporttáskámat. Szedd ki belőle az én holmijaimat, pakold bele a sajátjaidat, aztán menj szépen anyádhoz. Úgyis közös vállalkozásról álmodoztatok. Hát akkor építgessétek ott, az ő lakásában.
— Ezt nem teheted meg! Nem dobhatod ki a férjedet az utcára! — csattant fel ismét Katalin. — Ezt nem fogom annyiban hagyni, megértetted? Ügyvédhez fordulunk, és be fogjuk bizonyítani, hogy ebbe a lakásba közös pénzt is tettél!
— Forduljanak csak. Bizonyítsanak, amit tudnak — vont vállat Nóra. A hangjában nyoma sem volt remegésnek, ijedtségnek vagy bizonytalanságnak. — Csak egyvalamit ne felejtsenek el: az ügyvédet mostantól saját zsebből fizetik. Az én pénztárcám előtt bezárult az ajtó.
Gábor a nappali közepén állt, és még mindig arra várt, hogy Nóra meginogjon. Hogy elnevesse magát, visszakozzon, vagy legalább sírni kezdjen, ahogy a régi veszekedéseik során annyiszor történt. De a nő, aki vele szemben állt, már nem az a feleség volt, akit megszokott. Nyugodt volt, összeszedett, és ijesztően közömbös minden régi trükkje iránt.
A férfi végül lehajtott fejjel indult ki az előszobába. Szó nélkül kiszórta Nóra ruháit a táskából a komód tetejére, aztán rendezetlenül, dühös mozdulatokkal kezdte belegyömöszölni a saját pólóit, nadrágjait és apróságait. Katalin közben mellette toporgott, és egy pillanatra sem hallgatott el. Hol azzal fenyegetőzött, hogy tönkreteszi Nóra életét, hol azzal, hogy az egész rokonság előtt szégyenbe hozza.
Nóra nem válaszolt. Már nem volt szüksége magyarázkodásra, vitára, védekezésre. Csak állt, és türelmesen kivárta, amíg végre elhagyják azt a teret, amely az övé volt.
Tíz perc múlva Gábor nagyot rántott a cipzáron. Mielőtt kilépett volna, még egyszer visszanézett rá, sértett, vádló tekintettel, mintha az utolsó pillanatban valami csodát remélne. De semmi sem történt. Nóra nem szólt utána, nem nyúlt felé, nem bánta meg a döntését.
A bejárati ajtó becsukódott mögöttük. Lépéseik zaja lassan elhalt a lépcsőházban.
Nóra egyedül maradt.
Nem rogyott le a kanapéra, nem temette az arcát a kezébe, és nem kezdte számolgatni az elvesztegetett éveket. Ehelyett bement a konyhába, elővett egy poharat, és engedett magának hideg vizet. Lassan ivott, nagy kortyokban. Meglepő könnyedség áradt szét benne, mintha hirtelen kitágult volna körülötte a levegő. A hosszú ideje cipelt feszültség, az örökös gyanakvás, a várakozás az újabb csalódásra, és az a kimerítő igyekezet, hogy egy felnőtt férfit megmentsen a saját döntéseinek következményeitől, mind mögötte maradt.
Később elővette a szekrényből a tiszta ruháit, rendbe tette a szanaszét maradt csomagokat, majd bekapcsolta a kedvenc zenéjét. Tudta, hogy nem lesz minden egyszerű. Válás, iratok, ügyintézés, kellemetlen beszélgetések és rengeteg apró teendő vár még rá. De már egyik sem rémítette meg.
A legfontosabb küzdelmet ezen a napon megnyerte: a saját határaiért, a méltóságáért és az otthona békéjéért vívott harcot. És az új életében többé senki sem nyithatta ki az ajtaját kopogás nélkül.