Ebben a hallgatásban volt valami különös, majdnem szertartásos nyugalom. Eszter közben azon tűnődött, milyen furcsán képes berendezni magát az élet. Ott állt a saját konyhájában, a saját lakásában, vacsorát készített, mégis olyan érzése volt, mintha vendégként mozogna valaki más otthonában. Minden mozdulatát valami feszült várakozás kísérte: mindjárt megjelenik Mária, és talál valami kifogásolnivalót. Mindjárt betoppan Gábor, és olyasmit kér, amit egyébként egyetlen mozdulattal maga is elvehetne. Mintha személyzet lenne egy lakásban, amelynek valaha ő volt az ura.
A krumplipüré könnyűre, habosra sikerült, a fasírtok szélén pedig szép, aranybarna kéreg ropogott. Eszter megterített: tányérokat tett ki, villákat, szalvétát. Magának töltött egy csésze teát, aztán leült az asztalhoz.
— Jönnek vacsorázni? — kérdezte hangosabban, hogy a nappaliban is meghallják.
Mária lépett be elsőként. Végigmérte az asztalt, és rögtön összeszorította a száját.
— Már megint fasírt? Tudod nagyon jól, hogy Gábornak ég tőle a gyomra.
— Magamnak főztem — felelte Eszter egyenletes hangon. — Azt mondták, nem éhesek.
— Ó, magadnak! — Mária leült vele szemben. — Szóval ebben a házban már mindenki csak magára gondol?
— Anya, ne kezdd már — jelent meg Gábor a konyhaajtóban; az illat csalta oda. — Azért én megennék belőle párat. Eszter, szedsz nekem?
Eszter szó nélkül átemelt két fasírtot Gábor tányérjára, mellé tett egy adag pürét is. A férje leült, és enni kezdett. Mária ekkor egyszerűen Eszter felé tolta a saját tányérját.
— Nekem is adj.
Eszter engedelmesen szedett neki is. Magának már csak egy fasírtot és egy kanálnyi pürét tett. Az étvágya teljesen elment, mégis rákényszerítette magát, hogy egyen. Néhány percig csak a villák halk csörrenése hallatszott. Eszter már-már elhitte, hogy ez az este talán botrány nélkül múlik el, amikor Mária lenyelte az első falatot, fintorgott egyet, és letette a villáját.
— Már megint túl nagyra vágtad a hagymát — közölte vádlón. — Te egyáltalán nem igyekszel. Hányszor mondtam már, hogy a hagymát aprítóban kell pépesíteni, hogy ne lehessen érezni? De te persze csak összecsapod. Hát így főz egy rendes asszony?
— Én szeretem, ha érezni benne a hagymát — válaszolta Eszter. — Úgy készítem, ahogy megszoktam.
— Megszokta! — csattant fel Mária. — Gábornak érzékeny a gyomra, téged meg ez sem érdekel. Mondd csak, gondolsz te valaha rajtunk kívül magadon kívül bárkire?
— Megkérdeztem, kérnek-e vacsorát — emlékeztette Eszter, miközben igyekezett megőrizni a nyugalmát. — Azt mondták, nem. Ezért főztem magamnak.
— Aztán meggondoltuk magunkat — vágta rá az anyósa. — Most akkor üljünk itt éhesen? Családban élsz, kötelességed másokkal is számolni.
Gábor halkan felnevetett, anélkül hogy abbahagyta volna az evést. Eszter ránézett. A férfi rágott, és közben mosolygott. Mulattatta a helyzet. Őszintén szórakoztatónak találta, hogy az anyja megint rendre utasítja a feleségét. Eszter érezte, ahogy az ujjai erősebben záródnak a villa nyelére.
— Mária, állapodjunk meg valamiben — szólalt meg végül. A hangja halk volt, de tiszta és határozott. — Ha mindenkinek főzök, akkor úgy főzök, ahogy tudok. Ha ez önnek nem felel meg, nyugodtan elkészítheti magának.
Egy pillanatra dermedt csend ülte meg az asztalt. Aztán Mária hirtelen felpattant.
— Mit mondtál?
— Hallotta.
— Te be akarod fogni a számat? Az én házamban?
— Ez nem az ön háza — mondta Eszter.
A mondat szinte magától szakadt ki belőle. Hónapok óta hordozta magában ezeket a szavakat, és most végre kibuktak. Mária arca bíborszínűre váltott. Megragadta az asztal szélét, előrehajolt, és Eszter először látta meg a tekintetében azt a nyers, kendőzetlen gyűlöletet, amelyet addig csak sejtett.
— Ki itt a háziasszony? — sziszegte Mária. — Te? Te, aki még egy vacsorát sem tudsz rendesen megcsinálni? Te, aki a férjednek sem tudsz a kedvére tenni, gyereket sem szültél, egész nap az irodáidban lófrálsz?! Ugyan ki vagy te egyáltalán?
Eszter nem szólt. Minden egyes szó úgy csapódott belé, mint egy ostorcsapás, de nem mozdult. Mária viszont már nem tudta fékezni magát; elragadta a düh, és vitte tovább.
— Dolgozol, és akkor mi van? Itthon semmi rend! A férjedet nem becsülöd! Gyereket nem adtál neki! Ráadásul még velem is pimaszkodsz, egy idős asszonnyal! Te még a vacsorát sem érdemled meg!
Ami ezután történt, azt Eszter később újra meg újra lejátszotta magában, mintha lassított felvételt nézne. Mária felkapta a kanalat — ugyanazt, amellyel az imént evett —, áthajolt az asztalon, és dühödt mozdulatokkal elkezdte kikaparni az ételt Eszter tányérjából. A püré cuppanva csapódott az abroszra, a fasírt a szemetesben landolt, morzsák és darabkák szóródtak szét mindenfelé. Mária dobálta az ételt, és közben egyre csak ismételgette:
— Nem érdemled meg! Nem érdemled meg! Nem érdemled meg!
Gábor abbahagyta a rágást, és mereven bámulta a jelenetet. Az arcán nem látszott sem felháborodás, sem döbbenet. Egyszerűen nézte. Aztán bólintott, szinte gépiesen, mint egy felhúzott bábu.
— Anyának igaza van.
Abban a pillanatban Eszter számára megállt az idő. Előbb az üres tányért nézte, amelyen még egy perccel korábban ott volt a vacsorája. Aztán a szétkenődött pürére siklott a tekintete, a szemetesből kilógó fasírtdarabra, Mária gyűlölettől eltorzult arcára, végül Gábor közönyös, ostoba ábrázatára. És valami odabent halkan, de véglegesen átkattant.
Az a harag, amely hónapok óta fojtogatta, hirtelen visszahúzódott. A helyét jeges, metszően tiszta felismerés vette át. Mintha valaki letörölte volna a párát az üvegről, és Eszter először látta volna úgy a valóságot, ahogy van. Itt áll ez az asszony, aki az imént kidobta az ételt a tányérjából. Itt ül ez a férfi, aki helyeselte. Itt van az asztal, összemaszatolva pürével. És itt van az élete: idegenek megvetésével elárasztva. Az otthona, amelyet megszálltak olyan emberek, akiknek nem volt joguk uralkodni fölötte.
Eszter felállt. Lassan, egyetlen pillanatra sem véve le a szemét Máriáról. Aztán Gábor felé fordult.
— Elég volt — mondta. A hangja meglepően nyugodtan, szinte hétköznapian csengett. — Egy órán belül egyikük se legyen itt.
Mária megdermedt, kezében még mindig a kanállal. Gábor is abbahagyta az evést.
— Tessék? — kérdezte vissza.
— Egy óra múlva — ismételte Eszter — már nem lesznek ebben a lakásban. Pakoljanak össze, és menjenek.
Súlyos szünet következett. Aztán Mária felnevetett. Éles, kellemetlen, rikácsoló nevetés volt.
— Te megőrültél? Ez a fiam lakása!
— Nem — felelte Eszter. — Ez az én lakásom. A tulajdoni lapon én szerepelek, és kizárólag én. Gábor ide be van jelentve, ön pedig csak ideiglenesen. Az ideiglenes lakcímbejelentése pedig lejár. Nem hosszabbítottam meg.
Hazugság volt? Nem. Eszter valóban nem hosszabbította meg. Egy héttel korábban, szinte ösztönből, maga sem tudta pontosan, miért, elintézte, amikor már érezte, hogy vihar készül. Most pedig ez a tény úgy simult a kezébe, mint egy jól beolajozott, megbízható szerszám.
A szavai után beálló csend szinte fülsiketítő volt. Mária megmerevedett, a kanál félúton akadt meg a szája és az asztal között. Gábor lassan letette a villáját. Az arcán egymás után suhant át a zavar, a hitetlenkedés, majd az a gyenge próbálkozás, hogy az egészet tréfává oldja.
— Eszter, most mi van veled? — erőltetett magára egy mosolyt. — Anya túlzásba esett, előfordul az ilyesmi. Nyugodj meg.
— Nyugodt vagyok — mondta Eszter. — Az óra elindult.
Elővette a telefonját a zsebéből, és látványosan bekapcsolta az időzítőt. A kijelzőn megindultak a számok: ötvenkilenc, ötvennyolc, ötvenhét…
Mária a telefonra nézett, aztán Eszterre, majd megint a képernyőre. Lassan kezdte felfogni, hogy ezúttal nem puszta fenyegetésről van szó.
— Gábor! — visította. — Mondd meg a feleségednek, hogy nincs magánál!
— Eszter, most komolyan, mit csinálsz? — állt fel Gábor. — Hová menjünk ilyenkor este? Gondolkozz már. Család vagyunk.
— Család? — Eszter keserűen elmosolyodott. — Azt nevezed családnak, ami az előbb történt? Az anyád kidobta az ételemet, te pedig azt mondtad, igaza van. Ez volna a család?
— Nem úgy értettem. Csak azt akartam, hogy mindenki lenyugodjon.
— Én lenyugodtam. És a döntésem végleges. Kezdjenek csomagolni.
Mária a mellkasához kapott, majd színpadiasan visszaroskadt a székre.
— Jaj! A szívem! Gábor, hívd a mentőt! Ez a nő megöl engem!
— Hívja csak — mondta Eszter változatlan nyugalommal. — Én pedig közben értesítem a körzeti megbízottat is. Legalább jegyzőkönyvbe veszik az állapotát.
— A körzeti megbízottat? — Mária abban a pillanatban abbahagyta a mellkasa markolászását. — Minek ide rendőr?
— Azért, mert a lakásomban olyan személyek tartózkodnak, akikkel nincs bérleti szerződésem. A szóbeli megállapodást egyoldalúan felmondom. Egy órát adok, hogy távozzanak. Ha az idő lejárta után még mindig itt lesznek, telefonálok, és intézkedni fognak.
Blöffölt Eszter? Inkább nem, mint igen. Valóban ismerte a körzeti megbízottat: László, az idősebb rendőrőrnagy ugyanabban a lépcsőházban lakott, gyakran köszöntek egymásnak, néha még pár szót is váltottak. Ráadásul Eszter néhány hónappal korábban, az egyik veszekedés után, tanácsot kért a munkahelyén egy jogásztól. A válasz egyértelmű volt: ha a tulajdonos nem hosszabbítja meg az ideiglenes bejelentést, és nem köt bérleti szerződést, akkor az illetőknek nincs jogcímük az ingatlan használatára. Igen, hivatalos beadvány kell majd, és a tényleges kiköltöztetés időbe telhet, de az eljárást bármikor el lehet indítani. Most pedig csak egyetlen dolog számított: úgy kellett állnia előttük, mint aki a legcsekélyebb mértékben sem kételkedik abban, amit tesz.
És működött. Gábor ránézett, s valami megváltozott a tekintetében. Eltűnt belőle a gúnyos, fölényeskedő mosoly. Most először nem kényelmes pénzforrást és házvezetőnőt látott a feleségében, hanem egy idegen embert, akinek a kezében ott volt az összes ütőkártya.