— Ezt most komolyan mondod? — kérdezte Gábor halkan, mintha még mindig abban reménykedne, hogy csak rosszul hallotta.
— Az óra ketyeg — felelte Eszter.
Ekkor szakadt el benne valami. Nem ordított fel, inkább sziszegni kezdett, és egyetlen pillanat alatt lehullott róla a kedélyes, kissé esetlen férj álarca.
— Nélkülem te senki vagy, felfogtad? Kinek kellenél te ezzel a természeteddel? Senki nem venne el még egyszer! Azt hiszed, majd egyedül boldogulsz? Azt képzeled, mindent elbírsz a hátadon? Egy hónap sem kell, és sírva fogsz visszakúszni!
Eszter csak nézte, aztán nyugodt hangon megjegyezte:
— Érdekes, valamiért mégis feleségül vettél. Úgy látszik, akkor nem zavart ennyire a természetem. Most pedig pakolj össze.
— Én ugyan nem pakolok sehova! — Gábor ököllel az asztalra csapott. — Ez az én otthonom is! Ide vagyok bejelentve, itt élek, jogom van hozzá!
— Be vagy jelentve — bólintott Eszter. — Tulajdonrészed viszont nincs. És amint visszavonom a hozzájárulásomat ahhoz, hogy itt lakj, használati jogod sem lesz. Ha szeretnéd, ebben a pillanatban felhívom az ügyvédet.
Újra felemelte a telefonját, és látványosan megnyitotta a névjegyzéket. Gábor arcából kifutott a szín. Pontosan tudta, hogy Eszternek vannak kapcsolatai, hogy a munkája miatt rendszeresen egyeztet jogászokkal, és ha kell, képes végigvinni hivatalos ügyeket. Nem egyszer ő maga is kihasználta már ezt. Most azonban először fordult ellene mindaz, amit korábban olyan kényelmesen természetesnek vett.
Mária, látva, hogy a fia kezd talajt veszíteni, új irányból próbált támadni. Felpattant a székről, és szinte berontott a nappaliba.
— Minket te nem dobsz ki! — kiabálta menet közben. — Rendőrt hívok! Azt fogom mondani, hogy az utcára teszel bennünket!
— Hívjon csak — Eszter követte. — Legalább azt is elmagyarázhatja majd, hogyan rongálták meg a tulajdonomat.
Azzal megnyomta a telefonján a videófelvétel gombját. Mária egy pillanatra megtorpant, amikor észrevette, hogy a kamera egyenesen rá szegeződik.
— Mit művelsz?
— Rögzítem az eseményeket. Ha bármit összetör vagy tönkretesz, felvétel lesz róla. Folytassa nyugodtan. Még ötven perce van.
Az anyósa felsikoltott, és az első útjába kerülő tárgy után kapott: egy díszvázát rántott le a polcról, majd magasra emelte, mintha földhöz akarná vágni. Eszter meg sem rezzent.
— Dobja csak el. A nagymamám vázája, nagyjából hatvanezer forintot ér, a blokkja is megvan. A kártérítési igénybe azt is beleveszem. Várom.
Mária megmerevedett. A váza a levegőben maradt a kezében, ő pedig gyűlölettől izzó tekintettel bámult Eszterre. Végül visszatette a polcra. A következő pillanatban azonban a függönyökhöz ugrott, és tépni kezdte őket — azokhoz a függönyökhöz, amelyeket három évvel korábban Gáborral együtt választottak az Ikeában. A karnis recsegve megmozdult. Eszter továbbra is némán filmezett.
— Függöny — mondta tárgyilagosan. — Karnis. Tessék, folytassa.
— Anya, hagyd abba — szólalt meg hirtelen Gábor.
A nappali ajtajában állt. Az arcán már nem düh látszott, hanem valami riadt, sarokba szorított kifejezés.
— Ez tényleg ki fog minket tenni.
— Pontosan — erősítette meg Eszter. — Úgyhogy csomagoljanak. Vagy most azonnal hívom a rendőrséget, és akkor onnantól semmilyen alku nincs.
Máriában mintha eltört volna valami. Elhallgatott, aztán éles mozdulattal megfordult, és a gardrób felé indult. Egy perccel később már onnan hallatszott a csapkodás: letépkedte a ruháit a vállfákról, és dühösen hajigálta őket a bőröndökbe. Gábor még egy ideig Esztert nézte; az arcán harag és tanácstalanság keveredett. Aztán ő is eltűnt a hálószobában, hogy összeszedje a holmiját.
Eszter egyedül maradt a nappaliban. A telefon kijelzőjén sorra peregtek a számok: harminchét perc, harminchat, harmincöt… Leült a kanapéra, és csak ekkor vette észre, hogy remeg a keze. De nem félelemből. Nem is gyengeségből. Egyszerűen az adrenalin dolgozott benne. Mozdulatlanul ült, és hallgatta a lakásból kiszűrődő hangokat: szekrényajtók csapódását, bőröndök tompa puffanását, Mária sziszegő motyogását, amint valamit mérgesen dünnyögött az orra alatt.
Egyszer csak csengettek.
Eszter összerezzent, majd óvatosan az ajtóhoz ment, és kinézett a kémlelőnyíláson. A folyosón Nóra állt, a barátnője. Eszter kinyitotta az ajtót.
— Olyan furcsán írtál, gondoltam, inkább benézek — kezdte Nóra, de elakadt a szava, amikor meglátta Eszter arcát. — Mi történik itt?
— Költözés — válaszolta Eszter röviden. — Gyere be.
Nóra belépett, és szó nélkül megállt mellette. Együtt figyelték, ahogy Gábor két bőrönddel kijön a hálóból, Mária pedig a gardrób irányából bukkan fel egy hatalmas utazótáskával. Amint az anyósa meglátta az idegent, összeszorította a száját. Nem szólt semmit, csak olyan pillantást vetett Eszterre, mintha puszta tekintettel fel tudná perzselni.
— Remélem, nagyon boldog leszel egyedül — vetette oda Gábor, miközben elhaladt mellette. — Nem fogod sokáig bírni.
— Majd valahogy megoldom — felelte Eszter.
Az utolsó bőrönd, az utolsó szatyor, az utolsó befőttesüveg — Mária elvből mindent magával akart vinni, amit csak a magáénak tartott. Eszter nem állt az útjába. Vigyenek bármit, ami szerintük az övék. Csak menjenek el végre.
Amikor az utolsó holmi is a küszöbön túlra került, Eszter ránézett az időzítőre. Még tizenkét perc volt hátra.
— Menjenek ki — mondta. — Nem akarom, hogy itt legyenek, amikor lejár az idő.
Mária lépett ki elsőként. Fennhéjázva felszegte a fejét, és vissza sem fordult. Gábor azonban megtorpant a küszöbnél.
— Eszter… — kezdte.
— Ne.
— Ezt még meg fogod bánni.
— Lehet. De az az én megbánásom lesz. Nem a tiéd.
Gábor hosszasan nézte. A pillantásában nem volt szeretet, és bűnbánat sem. Csak számítás. Úgy fürkészte őt, mintha fejben még mindig azt mérlegelné, van-e mód visszafordítani mindent. Aztán kilépett.
Eszter becsukta az ajtót. Ráfordította a zárat, betolta a reteszt, beakasztotta a láncot. Ezután háttal az ajtónak dőlt, és lehunyta a szemét. A telefonja élesen pittyent: lejárt az idő. Valahol a lépcsőházban elhaltak a léptek és a hangok. Nóra mellette állt, és némán a vállára tette a kezét.
— Hogy vagy? — kérdezte halkan.
Eszter kinyitotta a szemét. Végignézett az üres előszobán, a hátrahagyott papucsokon, az akasztón, ahonnan eltűntek Mária kabátjai.
— Őszintén? — Egy pillanatra elhallgatott. — Könnyűnek érzem magam.
Azon az éjszakán Eszter nem tudott elaludni. Nóra éjfél körül ment el, miután teát főzött neki, és búcsúzáskor hosszasan megölelte. Felajánlotta, hogy ott marad, de Eszter visszautasította. Egyedül kellett lennie.
Körbejárta a lakást.
Tágas volt. Csendes. És hosszú idő óta először teljesen az övé. A nappali padlóján ott hevert egy rongy, amelyet Mária ejthetett el. A konyhában a pulton állt egy elfelejtett bögre, az a kék virágos kedvenc, amelyből az anyósa mindig teát ivott. Eszter a kezébe vette, megforgatta, aztán határozott mozdulattal a szemeteszsákba tette. Utána ment Mária régi köntöse, amelyet a fürdőszobában talált, majd a folyosón hagyott kitaposott papucs, végül a fésű, amelyben idegen hajszálak akadtak.
Hajnali háromig takarított. Felmosta a padlót, letörölte a port, visszarendezte mindazt, amit a kapkodó csomagolás közben elmozdítottak. Minden mozdulatának szertartásszerű súlya volt, mintha nem egyszerűen rendet rakna, hanem lemosná a falakról és a bútorokról mások jelenlétének maradékát.
A konyhában megakadt a tekintete azon a tányéron, amelyről Mária korábban kidobta az ételt. Eszter felemelte. Sokáig nézte, majd alaposan elmosta, szárazra törölte, és visszatette a szekrénybe. Nem fogja kidobni. Enni fog belőle. Mert azok, akik megpróbálták megalázni, elmentek. A tányér viszont maradt. És az a tányér az övé volt.
Az ablakon túl lassan világosodni kezdett. Ugyanolyan hajnal érkezett, mint előző nap, azelőtt vagy akár egy hónappal korábban. Eszter számára mégis teljesen új volt. Beburkolózott egy plédbe, leült az ablak mellé egy csésze teával, és nézte, ahogy a város felébred. Aludni már nem akart. Odabent furcsa üresség terült szét benne, de ebben az ürességben nem volt fájdalom, és félelem sem. Könnyű volt, tiszta és világos, mint a levegő egy olyan szobában, ahonnan végre kivitték a régi, ormótlan bútorokat.
Reggel nyolckor felhívta a munkahelyét, és jelezte, hogy aznap fizetés nélküli szabadságot vesz ki. Ezután lakatost keresett. A szakember két órával később meg is érkezett, átnézte a bejárati ajtót, majd azt javasolta, hogy mindkét zárat cseréljék újra, és szereljenek fel egy plusz biztonsági reteszt is.
— A férje nem adta vissza a kulcsokat? — kérdezte mindentudó, együttérző hangon.
— Nem — mondta Eszter. — És nem is fogja.
Délre az ajtó már új zárakkal csukódott. Eszter a nála maradt régi kulcsokat egyszerűen beledobta a szemetesbe. Azok a kulcsok pedig, amelyek Gábornál és Máriánál voltak, attól a perctől kezdve semmire sem voltak jók. Legfeljebb emlékdarabok maradtak egy lezárt életből.
A következő hívása az ügyvédnek szólt. Egy kolléganője adott neki megbízható elérhetőséget, Eszter felhívta a férfit, és tömören vázolta a helyzetet.
— Az anyja ideiglenes lakcímbejelentése már lejárt. A férjemnek állandó lakcíme van ide bejelentve, de tulajdonrésze nincs — foglalta össze. — Jól értem, hogy bírósági úton kezdeményezhetem a lakcímének rendezését, illetve a használati jog megszüntetését?
— Jól érti — válaszolta az ügyvéd. — A volt házastárs, ha nincs tulajdoni hányada az ingatlanban, a házasság felbontása után elveszítheti a lakás használatára vonatkozó jogát. Ez bevett eljárás. Benyújtjuk a keresetet, én előkészítem az iratokat, az ügy nagyjából két-három hónap alatt lefuthat. Addig pedig joga van megakadályozni, hogy belépjen az ön tulajdonába. A zárakat már kicseréltette?
— Már igen.
— Rendben. Akkor pénteken várom a dokumentumokkal.
Gábor közben próbálta hívni. A neve először dél körül villant fel a kijelzőn, aztán újra, majd megint. Eszter nem vette fel. Csak egy rövid üzenetet küldött: „Kapcsolattartás az ügyvéden keresztül.” Ezután letiltotta a számát. Ugyanezt tette Mária telefonszámával is.
Végül megnyitotta a ház lakóinak közös csoportját, és rövid bejegyzést kezdett írni.