Eszter még sötétben ébredt, akkor, amikor az ablak mögött a hajnalnak csak a legelső, bátortalan derengése derengett fel. Óvatosan kelt ki az ágyból, úgy lépkedett végig a lakáson, hogy a padló egyetlen nyikkanással se árulja el. A konyhába érve halkan behúzta maga mögött az ajtót, majd felkapcsolta a munkapult fölötti tompa fényt. A lakás többi része még aludt.
Vizet tett fel forrni, elővette a hűtőből a tojásokat, a vajat és a tegnapról maradt kenyeret. A nagymamája lakása — egy tágas, háromszobás otthon egy régi, téglából épült házban, magas mennyezettel és széles ablakpárkányokkal — három éve került hozzá örökségként. Akkoriban, közvetlenül az esküvő után, Gáborral ketten költöztek be ide. Eszter még pontosan emlékezett arra az érzésre: ez lesz az ő közös otthonuk, a menedékük, a saját kis erődjük. Mostanra ebből az érzésből semmi sem maradt.
A tojásokat a serpenyőbe ütötte, a felolvadt vajban azonnal halk sercegés támadt. A hálószobából köhögés hallatszott — Mária felébredt. Eszter teste akaratlanul megfeszült, kihúzta magát, és hirtelen rádöbbent, hogy már egy teljes éve így indulnak a reggelei: belül összeszorulva, védekezésre készen. Egy éve tartott az a bizonyos „csak pár hét, amíg anya talál magának lakást”.
Az anyósa kilépett a folyosóra, a konyha felé még csak oda sem pillantott, egyenesen a fürdőszobába ment. Eszter meghallotta, ahogy kattan a zár, és megkönnyebbülten kifújta a levegőt. Néhány perc csendje még maradt.
Gábor akkor jelent meg, amikor a reggeli már az asztalon állt. Leült a megszokott helyére, felvette a telefonját, és azonnal beletemetkezett a képernyőbe. Eszter elé tette a tányért. A férfi fel sem nézett.
— Jó reggelt — szólalt meg Eszter.
— Aha — morogta Gábor.
Mária épp akkor lépett be, amikor Eszter teát töltött magának. Végigmérte az asztalt, felkapott egy villát, megemelte a rántotta szélét, és megfordította. A tányéron áttetsző, olajos csepp csúszott szét.
— Már megint túlsütötted — sóhajtotta szemrehányóan. — Tényleg olyan nehéz megjegyezni? Gábornak lágy sárgája kell, gyenge a gyomra. Hányszor mondtam már neked?
— Most vettem le a tűzről, lehet, hogy még pont jó lesz — felelte Eszter nyugodt hangon.
— Lehet — ismételte gúnyosan Mária. — Nálad minden csak „lehet”. Egy háztartást rendesen kell vezetni, nem találgatással.
Gábor tovább evett, a fejét sem emelte fel. Eszter a férjére nézett, legalább egy apró jelre várva, egyetlen szóra, amelyből érezhetné, hogy nincs teljesen egyedül. De Gábor némán bekapott egy darab kenyeret, és tovább görgette a híreket. Eszter összeszorította a száját, és a mosogatóhoz lépett. Tudta jól: ha reggel vitába száll, Mária egész napra muníciót kap. Ezért megint lenyelte.
— Ma később érek haza — mondta, miközben megtörölte a kezét a konyharuhában. — Megbeszélésem lesz a regionális igazgatóval. Fontos hívás, Miskolcról is be fognak kapcsolódni.
Mária halkan felhorkant.
— Egy asszonynak az otthonával kellene törődnie, nem értekezleteken rohangálnia. Gábor, mondd már meg neki te is.
— Anya nem mond hülyeséget — dörmögte Gábor anélkül, hogy elszakadt volna a telefonjától.
Eszter egy pillanatra mozdulatlanná dermedt. Aztán szó nélkül kiment a konyhából. Már az előszobában állt, a kabátját vette fel, amikor elkapta a beszélgetés foszlányait.
— Még egy normális reggelit sem képes elkészíteni. És te ezt szó nélkül tűröd, fiam?
— Ugyan már, anya, ne húzd fel magad.
Eszter nem akart többet hallani. Kilépett, becsukta maga mögött az ajtót, és egy másodpercre a homlokát a hideg felületnek támasztotta. A lépcsőházban régi vakolat és idegen cigarettafüst szaga keveredett. Mély levegőt vett, majd elindult a lift felé.
A munkahelyére tartó kisbuszon az ablakon bámult kifelé, és a múlt járt a fejében. Eszébe jutott, hogyan kezdődött minden. Gábor akkoriban egy építőipari cégnél dolgozott vezetőként, jókedvű volt, figyelmes, gyakran megcsókolta Eszter feje búbját, és azt mondogatta: „Olyan otthont rakunk össze magunknak, hogy mindenki irigyelni fog minket.” Amikor a nagymama meghalt, és ráhagyta a lakást, Gábor mellette állt, segített a felújításban, és egy ideig valóban boldogok voltak.
Aztán jött a leépítés, Gábor elveszítette az állását. Azt mondta, szabadúszóként fog dolgozni, sőt, talán így még jobb is lesz, mert több ideje marad a családra. Eszter nem tiltakozott, noha akkor még nem keresett sokat: beszerzési menedzser volt egy kisebb cégnél. Mégis hitt benne, hogy megoldják. Hiszen ők ketten egy csapatot alkottak — legalábbis akkor még ezt gondolta.
A szabadúszás azonban nem indult be. Gábor eleinte elvállalt néhány apró megbízást, amelyek alig hoztak valamit, később pedig már nem is nagyon keresett újakat. Mindig volt magyarázat: „rossz a piac”, „a megrendelők nem fizetnek”, „ki kell várni”. Eszter nem vitázott vele. Inkább túlórákat vállalt, aztán egy mellékállást is, később előléptették: előbb vezető beszerző lett, majd osztályvezető. Minden teher lassan az ő vállára csúszott. A nagymama lakására felvett hitelt már rég lezárta, de a rezsi, az élelmiszer, a ruhák, a háztartási gépek és minden egyéb kiadás őt terhelte.
Amikor Mária megkérdezte, meghúzhatná-e magát náluk „átmenetileg”, Eszter nem ellenkezett. Akkor még azt hitte, talán így mindenkinek könnyebb lesz: Gábor nem marad egyedül napközben, amíg ő dolgozik, az anyósa pedig segít majd a ház körül. A segítségből azonban észrevétlenül megszállás lett. Először Mária átrendezte az összes edényt a konyhaszekrényekben, mert szerinte „így sokkal praktikusabb”. Aztán helyet kért a nappaliban a könyveinek. Később Eszter ruháit pakolta át a gardróbban, hogy elférjenek a saját ruhái és a savanyúságos dobozai. Egy idő után pedig már kérdezni sem kérdezett.
Eszter próbálta visszaszerezni a saját terét. Lassan, óvatosan, lépésről lépésre. De minden alkalommal falba ütközött, mert Gábor kivétel nélkül az anyja oldalára állt. „Te vagy itt a háziasszony — mondta ilyenkor mosolyogva —, legyél nagyvonalú.” És Eszter nagyvonalú volt. Újra és újra.
Aznap valóban tovább maradt bent a munkahelyén. A megbeszélés jól sikerült: a regionális igazgató megdicsérte az osztályát, a végén pedig közölte, hogy Eszter negyedéves prémiumot kap. Nem is keveset. Elég lett volna belőle arra az új sütőre, amelyről már hónapok óta álmodozott, és még egy rövid nyaralás előlegére is futotta volna. Eszter jókedvűen lépett ki az irodából, vett néhány süteményt teához, és hazafelé indult.
Amint kinyitotta a lakás ajtaját, először az ecet és a babérlevél erős szaga csapta meg. Mária megint befőzött. Eszter belépett az előszobába, és megtorpant. A gardrób ajtói tárva-nyitva álltak, a saját holmijai — ruhák, blúzok, gondosan hajtogatott pulóverek — kupacban hevertek a folyosón. Az anyósa egy sámlin állt, és nagy összpontosítással rakosgatta a savanyúságos üvegeket a frissen felszabadított polcra.
— Mi folyik itt? — kérdezte Eszter, miközben letette a táskáját a földre, és a ruhahalomra meredt.
— Nem látod? Helyet csinálok — felelte Mária anélkül, hogy hátrafordult volna. — Neked annyi holmid van, mint valami úriasszonynak, az én befőttjeim meg a folyosón állnak. Télen majd megkívánjátok az uborkát, aztán honnan veszitek? A boltban vesztek mérget?
— Mária, megkértem, hogy ne nyúljon a dolgaimhoz. Ez az én gardróbom.
Az anyósa lassan megfordult, és felülről nézett le Eszterre, mély, sértő leereszkedéssel az arcán.
— Te itt senki vagy — mondta súlyosan. — Ami ebben a lakásban van, az mind Gábor miatt van. És az ő érdekében kötelességem gondoskodni az otthonról. Te csak útban vagy.
Eszter torkáig forró hullám szaladt fel. Már nyitotta volna a száját, hogy válaszoljon, de ekkor Gábor kilépett a nappaliból.
— Mi ez a lárma?
— Gábor, magyarázd már el a feleségednek, hogy az élelem fontosabb a rongyainál.
Eszter a férjére nézett. Gábor megvakarta a tarkóját, és olyan békítgető hangon szólalt meg, amilyet az ember egy hisztis gyerekkel szemben használ.
— Eszti, hát tényleg rengeteg ruhád van. Anya meg értünk fáradozik. Ne csináljunk már botrányt a semmiből.
— A semmiből? — Eszter alig hitt a fülének. — Kidobálta a ruháimat a folyosóra.
— Nem kidobálta, csak összerakta. Tedd be őket a hálószobai szekrénybe, ennyi az egész.
Eszter felváltva nézett rájuk. Mária összefont karral állt, győztes arckifejezéssel. Gábor pedig enyhe ingerültséggel figyelte őt, mintha ő, Eszter volna ebben a lakásban a zavaró, fölösleges személy.
Nem mondott semmit. Egyesével felemelte a ruháit, és gondosan elrendezte őket a hálószoba ágyán. Aztán kiment a konyhába, bekapcsolta a vízforralót, leült az asztalhoz, és egyetlen pontra meredt. Belül valami eltört benne. Nem hangosan, nem látványosan, inkább csendben, alig hallhatóan, ahogy tavasszal megreped a jég a folyó felszínén. Ült, és egyetlen gondolat lüktetett a fejében: „Ez az én lakásom. Az enyém. Mégis idegenként élek benne.” És hosszú idő óta először ez a felismerés nem könnyeket csalt a szemébe. Hanem hideg, nagyon nyugodt haragot ébresztett benne.
Másnap Eszter a szokásosnál korábban ért haza. A prémium gondolata kellemesen melengette, de nem volt kivel megosztania az örömét. Levette a kabátját, átöltözött otthoni cipőbe, és bement a konyhába. Mária a nappaliban ült a tévé előtt, Gábor pedig bezárkózott a hálószobába a laptopjával; játszott. Eszter benézett hozzá.
— Ettél már? Vacsorát készítek.
— Nem, nem vagyok éhes. Anyával bekaptunk valamit.
— Rendben. Akkor csinálok magamnak.
Vállat vont, és visszatért a konyhába. Elővette a hűtőből a darált húst, mellé krumplit, hagymát és kenyeret a panírhoz. Felkötötte a kötényét, és nekilátott. A fasírtot a nagymamája receptje szerint készítette: fele hús, fele reszelt krumpli, nagyon apróra vágott hagyma, tojás, só, bors, és mindenképpen egy kanál tejföl, hogy puha maradjon. A keze magától tette a dolgát, az ismerős mozdulatok megnyugtatták. A tűzhelyen már forrt a víz a krumplipüréhez.
A konyhát lassan betöltötte a sült hagyma, a hús és a forró vaj illata. Eszter csendben dolgozott.