Részletes, ügyfelenként külön útmutatót írtam: huszonhárom oldal lett belőle. Belekerült minden kapcsolat, minden apró szokás, minden buktató. Ki szereti, ha telefonon keresik, és ki az, aki kizárólag e-mailben hajlandó egyeztetni. Ki sértődik meg egy ötperces késésen, és ki az, aki maga rendszeresen félórával később esik be, bocsánatkérés nélkül.
Gábor a felmondásomról többé egyetlen szót sem ejtett. Úgy tett, mintha semmi különös nem történt volna. A reggeli gyors megbeszéléseken mindenkihez szólt, csak hozzám nem. Mintha már nem is léteznék.
A kollégák oldalról figyeltek, de senki nem kérdezett semmit. Egyedül a könyvelésről az a lány állított meg a folyosón, aki annak idején véletlenül átküldte nekem a bérlistát. Halkan, szinte suttogva mondta:
– Jól teszed, Eszter.
Az utolsó napomon nyolcra értem be. Az irodában az automatás kávé kesernyés szaga keveredett a padlószőnyeg porával. A reggeli napfény ferdén vágott át a helyiségen, a csíkjában apró porszemek lebegtek.
Letöröltem az asztalomat. A személyes holmijaimat egy szatyorba pakoltam. A bögrémet, a jegyzetfüzetemet, a tollamat, a fiam fényképét.
És a kaktuszt.
Kicsi volt, repedt agyagcserépben. Nyolc éve állt ott mellettem. Túlélt három költözést, két felújítást és egy beázást. A földje még nedvesen meleg volt; előző este meglocsoltam. Szándékosan.
Két kézzel emeltem fel a cserepet. A radiátortól átmelegedett. Éreztem az ujjaim alatt az érdes agyagot és a jobb oldalán futó vékony repedést.
Viktória a helyén ült. Vaníliás parfümje már messziről érződött. Lakkozott körmei kopogtak a billentyűzeten.
– Elmész? – kérdezte anélkül, hogy felnézett volna.
– El.
– Hát, sok sikert – vont vállat. – Gábor azt mondta, könnyedén talál majd valakit a helyedre.
Nem feleltem. Felkaptam a szatyrot, magamhoz szorítottam a cserepet, és kiléptem. Az ajtó puhán záródott mögöttem. Nem csapódott be. Csak halkan kattant.
A lépcsőházban tavaszillat volt. Valaki nyitva hagyta az ablakot a fordulónál. Meleg áprilisi levegő áradt be, kintről távoli autóduda hallatszott. Lesétáltam a földszintre, kiléptem az utcára. A nap élesen a szemembe sütött, egy pillanatra hunyorognom kellett.
Nyolc év. Ennyi volt.
Illetve nem egészen.
Gábort öt nappal később érte az első telefon.
András, az Orion Csoporttól, nem engem hívott. Nem adtam meg neki az új munkahelyi számomat. Gábort kereste.
– Gábor, hol van Eszter? Egy hét múlva hosszabbítanánk a szerződést, az új ügyintézőjük pedig a legalapvetőbb kérdésekre sem tud válaszolni. Összekeveri a feltételeket, nem ismeri a részleteket. Mi Eszterrel dolgoztunk. Személyesen. Hét éven át.
Két nappal később jött a második hívás. A Vektortól. A beszerzési igazgató, aki máskor mindig nyugodt volt, most kimérten és hidegen beszélt:
– Nálunk hét éve mindent Eszter intézett. Az önök új kolléganője nem tudja a feltételeinket, a korábbi megállapodásainkra sem emlékszik. Át fogjuk gondolni a szerződés folytatását.
Üzleti nyelven az, hogy „átgondoljuk”, általában azt jelenti: vége.
A harmadik hívás az Építő Szövetségtől érkezett. Ugyanattól a cégtől, amelynek a hét százalékos növekedését Gábor olyan „szégyenletesnek” nevezte.
– Mi Eszterrel dolgoztunk hét évig. Jobban ismerte a működésünket, mint néhány saját emberünk. Nélküle nincs értelme folytatni.
Három telefon tíz nap alatt. Három legnagyobb szerződés. Ötvenhatmillió forintnyi forgalom. Pont az az összeg, amelynek a kedvéért négy éven át ugyanazon a megalázó béren tartottak.
Én senkit nem csábítottam át. Nem hívtam fel egyetlen ügyfelet sem. Nem célozgattam, nem kértem, nem szervezkedtem a háttérben. Egyszerűen csak elmentem. Ők pedig maguktól találtak meg.
András egy hét múlva hívott fel. Közös ismerősön keresztül szerezte meg a számomat.
– Eszter, hol dolgozik most? Szeretnénk önnel folytatni.
– A Renova-Trade-nél vagyok. Ügyfélkapcsolati vezetőként.
– Kitűnő. Küldje az új szerződéstervezetet.
És így ment tovább, egyik a másik után. A Vektor két nap alatt átjött. Az Építő Szövetség egy hét alatt döntött. Ötvenhatmillió forintnyi forgalom. Nyolc év alatt felépített bizalom. Ez nem beosztás kérdése volt. Nem cégé, nem logóé, nem névjegykártyáé. Ez én voltam. Az én hangom a telefonban. Az én válaszaim este tízkor az e-mailekre. Az, hogy emlékeztem András feleségének születésnapjára, és arra is, hogy a Vektor igazgatója allergiás bizonyos virágokra, ezért tárgyalásra nem szabad csokrot vinni neki. Ezt nem lehet egy vaníliaillatú új munkatárssal pótolni.
Gábor három héttel a távozásom után hívott. Este volt. Az új irodámban álltam az ablaknál; tágas, világos helyiség volt, széles párkánnyal. A telefon kijelzőjén felvillant a neve.
Ránéztem. Az ujjam egy pillanatra megállt a gomb fölött.
Nem vettem fel.
Újra hívott. Aztán még egyszer. Háromszor egymás után. Végül üzenet érkezett: „Eszter, beszélnünk kell. Hívj vissza.”
Nem hívtam.
Másnap a könyvelésről írt a volt kolléganőm: „Gábor tombol. Viktória nem bírja. Két gyakornok beadta a felmondását. Az ügyvezető behívatta. Szétesik az osztály.”
Elolvastam az üzenetet. Lezártam a telefont, és kijelzővel lefelé letettem az asztalra.
Az új irodám széles ablakpárkányán ott állt a kaktusz. Ugyanaz a kis növény, ugyanabban a repedt agyagcserépben. Nyolc évig szorongott a régi asztalom keskeny peremén, a monitor és egy irathalom közé préselve. Nem jutott neki se fény, se hely, se levegő. Csak állt ott némán.
Pont, mint én.
Itt viszont délelőttig sütötte a nap. Volt helye kinyúlni, meleg levegő áradt az ablak felől, hétvégén friss földet is szórtam a cserépbe.
És kivirágzott.
Először nyolc év után. A tetején apró rózsaszín bimbó jelent meg: kicsit esetlen, nagyon élénk, makacs kis virág.
Az ujjbegyemmel óvatosan megérintettem az egyik szirmát. Meleg volt.
Néha ennyi is elég: adni valakinek teret. Fényt. És végre nem nyomni tovább lefelé.
A te munkahelyeden valóban megbecsülnek — vagy nálatok is csak azt mondják, hogy „örülj, hogy van állásod”?