Az asztali lámpa halkan zümmögött a szobában. Az ablakon túl szürke udvar látszott, szemetes konténerek, meg egy idegen autó, amelynek ablaktörlői odafagytak a szélvédőhöz.
– Köszönöm, Gábor – mondtam végül.
Kiléptem az irodából. És hosszú idő után először megengedtem magamnak a gondolatot: talán elhamarkodtam ezt az önéletrajzos dolgot. Lehet, hogy tényleg számítok neki, csak egyszerűen képtelen normálisan kimondani. Lehet, hogy a bónusz majd mindent helyretesz.
Talán még rendbe jöhet.
Nem jött rendbe.
Áprilisban Gábor vezetői megbeszélést hívott össze. A vezérigazgató Debrecenből érkezett, ott volt mellette két helyettes és a pénzügyi igazgató is. A nagy tárgyalóban fehér csészékben állt a kávé, a frissen nyomtatott prospektusokból pedig még áradt az a jellegzetes, meleg papírszag.
Három héten át dolgoztam a kiemelt ügyfelek megtartásáról szóló stratégián. Negyven dia volt. Mindegyiken adatok, előrejelzések, konkrét lépések. Egyenként ellenőriztem a mutatókat, telefonáltam az ügyfeleknek, rákérdeztem az igényeikre, pontosítottam minden apróságot. Nyolc év alatt ez volt a legerősebb anyag, amit valaha készítettem.
Gábor elkérte a végleges verziót e-mailben, azzal, hogy „átnézi”. Vasárnap este küldtem el neki. Mindössze ennyit válaszolt: „Oké, láttam.”
Hétfő reggel pedig kiállt a vezetőség elé, és ő tartotta meg a prezentációt.
Az én diáimmal. Az én számaimmal. Az én mondataimmal, amelyeket éjjel háromig csiszolgattam, mert az „ügyfélszerzés” túl hivatalosan hangzott, a „hosszú távú ügyfélkapcsolatok építése” viszont emberibbnek. Az első oldalon ez állt: „Készítette: G. K., fiókigazgató.”
Az én nevem sehol sem szerepelt.
A harmadik sorban ültem. A vezérigazgató időnként bólintott. A pénzügyi igazgató jegyzetelt. Gábor magabiztosan beszélt: mosolygott, gesztikulált, pontosan akkor tartott hatásszünetet, amikor kellett. A kisujján lévő gyűrű minden kézmozdulatnál megvillant.
Az én anyagom. Az én adataim. Az én három hetem. Az én álmatlan éjszakáim.
A megbeszélés után a vezérigazgató kezet nyújtott neki.
– Gábor, ez kiváló munka volt. Látszik, hogy kézben tartod a dolgokat.
– Igyekszünk – felelte Gábor, és elégedetten mosolygott.
Megvártam, amíg mindenki elhagyja a tárgyalót. A folyosó kiürült. Kávé és idegen kölni szaga maradt utánuk. Odaléptem hozzá. A linóleum megnyikordult a cipőm sarka alatt.
– Gábor. Ez az én prezentációm volt.
Rám emelte a tekintetét. Hosszú idő óta először nem a fejem fölött nézett el, hanem egyenesen a szemembe.
– Eszter, ez csapatmunka. Mindannyian ugyanabban a hajóban evezünk. Nem kell mindent fillérre kimérni.
– A nevem még csak meg sem jelent benne.
– Mert ez egy osztály teljesítménye, nem szólóest – keményedett meg a hangja, és már nem is rám figyelt, hanem valahová mellém. – Én vagyok az igazgató. Én képviselem az osztály munkáját. Te pedig az osztály része vagy. Inkább örülj neki, hogy egyáltalán felhasználtam az anyagodat. Megírhattam volna én is.
Örülj neki.
Már megint.
Valami meleg és súlyos akadt meg a torkomban. Nem sírás volt; munkahelyen sírni már régen leszoktam. Inkább csend. Az a fajta némaság, amikor a döntés már megszületett benned, csak még nem mondtad ki hangosan.
A félévi bónuszból végül egy fillért sem láttam. Amikor rákérdeztem, Gábor csak legyintett.
– Fentről megvágták a keretet. A következő negyedévben majd visszatérünk rá.
A következő negyedév. Megint egy „majd később”. Négy év alatt annyi „majd” gyűlt össze, hogy már számolni sem tudtam.
Másodszor nem kérdeztem meg.
Aznap este otthon elővettem a telefonomat, és felhívtam a Renova-Trade kereskedelmi igazgatóját.
– Katalin asszony? Eszter vagyok. Készen állok.
– Örömmel hallom. Mikor tud kezdeni?
– Két hét múlva. Le kell töltenem a felmondási időmet.
Letettem a telefont, aztán kinéztem az ablakon. A ház előtt udvar, hinta, tompán világító lámpa. Egy teljesen átlagos tavaszi este. És csend. Ugyanaz a csend, amely a végleges elhatározások után marad. Nem félelmetes volt. Inkább nyugodt.
A felmondásomat pénteken írtam meg. Kézzel, egy tiszta fehér lapra. Egyenletesek voltak a betűk, nem remegett a kezem. A tinta gyorsan megszáradt, az irodában mindig száraz volt a levegő.
Fél kilenckor tettem le Gábor asztalára, még a reggeli eligazítás előtt. Kilenc körül érkezett. Meglátta a papírt, felvette, elolvasta. Aztán leült.
– Ez meg mi?
– Felmondás. Saját elhatározásból. Két hét felmondási idővel.
Megforgatta a lapot az ujjai között. A gyűrűje végigsiklott a papír szélén.
– Eszter. Ne viselkedj már úgy, mint egy sértődött kislány. Hova mennél?
– Egy másik céghez.
– Melyikhez? – hunyorított rám.
– Ennek nincs jelentősége.
– Dehogynem. Negyvennyolc éves vagy. A piacon tele van minden lelkes, fiatal jelentkezőkkel. Sehol nem fognak neked olyan feltételeket adni, mint itt.
Ránéztem. A gyűrűjére. Az ingére, amely most is feszült a vállánál. A háta mögötti bekeretezett fotóra, amelyen egy hivatalnokkal fog kezet az új fiók megnyitóján. Nyolc éve néztem azt a képet. Minden áldott nap.
– Gábor. Négy éve nincs előrelépés. Nyolcszor utasítottál el. Megígértél egy bónuszt, amit soha nem kaptam meg. Tartottál egy prezentációt az én munkámból úgy, hogy a nevemet sem írtad rá. Ezalatt én végig dolgoztam. Csendben. Rendesen. Jól. Ezt te is tudod.
Nem szólt semmit. Az ujjai apró, ideges ritmusban kopogtak az asztallapon.
– Nem kérek már semmit – folytattam. – Egyszerűen elmegyek.
– Jó – dőlt hátra a székében. – Gondold át két napig. Talán módosítunk a fizetéseden. Mondjuk húszezer forinttal megemelem.
Húszezerrel. Négy év után. Húszezer.
Én már tudtam, hogy a Renova-Trade-nél négyszáznyolcvanezer forint alapbér és jutalék vár. De ezt eszem ágában sem volt az orrára kötni.
– A felmondás az asztalon van – mondtam, és kiléptem az irodából.
A következő két hét lassan vánszorgott. Átadtam az ügyeimet. Nem Viktóriának, mert a részletek feléről fogalma sem volt, és láthatóan nem is akart igazán beleásni magát. Ezért mindent rendbe szedtem az átadáshoz.