– Az önök cégével kizárólag maga miatt dolgozom. Ki ez a lány?
Visszahívtam Viktóriát, sorra vettem vele a hibákat, aztán inkább én javítottam át az árlistát. Elküldtem Andrásnak a levelet a helyes számokkal, majd újra felhívtam az Orion-Groupot, egyeztettem a részleteket, és minden sort még egyszer átnéztem. A szerződés végül megmaradt.
Erre ráment hat órám a szabadnapomból. Természetesen egyetlen forint nélkül.
A következő rövid megbeszélésen Gábor bejelentette:
– Viktória remekül kezelte az Orion-Group ügyét. Így kell ezt csinálni. Lehet tanulni tőle.
Közben rám pillantott. Viktória mosolygott. A tárgyalóban szétterült az édeskés vaníliaillatú parfümje, nekem pedig hirtelen felfordult a gyomrom. Nem képletesen. Úgy igazán, testileg, mintha túl sok cukrot nyeltem volna le.
Nem szóltam semmit. De aznap este, otthon, négy év után először megnyitottam egy álláskereső oldalt. Nem unalomból. Nem azért, hogy „csak körülnézzek”. Komolyan.
Az ujjaim sokáig mozdulatlanul lebegtek a billentyűzet fölött. Az önéletrajzomhoz évek óta nem nyúltam. Még mindig az állt benne, hogy értékesítési menedzser vagyok. Pedig a valóságban már rég egy osztályvezető munkáját vittem a hátamon. Csak Gábor ezt vagy nem látta, vagy nem akarta látni.
A februári értekezletet a nagy tárgyalóban tartottuk. Tízen ültünk bent, az egész osztály, mellettünk két gyakornok, az asztalfőn pedig Gábor. Odakint kavargott a hó, az ablakpárkány alatt a radiátor pattogva melegedett. A fogason lógó egyik kabátból nedves gyapjúszag áradt.
Gábor a kivetítőn léptette a diákat. Az én diáimat. Én készítettem a januári összefoglalót: harminckét oldal, négy hosszú este munkaidő után.
– A havi eredmények – mondta. – Eszter, ismertesd.
Felálltam, és a számokkal kezdtem. A Vektornál tizennyolc százalékos növekedés, az Orion-Groupnál tizenkettő, az Építő-Alliance-nál hét.
– Állj csak meg – emelte fel a kezét Gábor. – Hét százalék? Ezt nevezed növekedésnek? Ez szégyen. Viktória, te elfogadnál hét százalékot?
Viktória kihúzta magát. A blúza gallérja szárazon megroppant.
– Természetesen nem. Legalább tizenöt százalék lenne az alap. Más megközelítés kell.
– Pontosan! – Gábor tenyérrel az asztalra csapott. – Hallod, Eszter? Friss szemlélet. Nem ártana tanulnod a fiataloktól.
Ott álltam a vászon előtt. Tíz szempár szegeződött rám. A radiátor újra kattant, valaki pedig az asztalnál zavartan köhintett, mintha bocsánatot kérne azért, hogy egyáltalán jelen van.
– Az Építő-Alliance nehéz ügyfél – mondtam. – Két éven át semmilyen növekedést nem engedtek. Ez a hét százalék öt hónapnyi tárgyalás eredménye. Tizennégy személyes egyeztetésé.
Gábor nem hagyta, hogy befejezzem.
– Eszter – előrehajolt –, döntöttem. Viktória mostantól senior menedzser. Az Építő-Alliance és a Vektor ügyeiről neki fogsz beszámolni.
Csend lett. Sűrű, fojtogató, mintha vattával tömték volna tele a szobát. Valakinek kiesett a toll a kezéből; végiggurult az asztalon, majd a padlóra koppant. Senki sem hajolt le érte.
Viktória öt hónapja van itt. Én nyolc éve. Az én ügyfeleim. Az én számaim. Az én tizennégy millióm.
– Viktóriának új látásmódja van – folytatta Gábor. – Nekem eredmények kellenek, nem szolgálati évek. Örülj neki, Eszterke, hogy még itt tartalak.
Megint.
Összeszedtem a papírjaimat. Egyetlen szó nélkül. Kimentem a tárgyalóból, végigsétáltam a folyosón, és visszaértem az asztalomhoz. A lábam mintha nem is az enyém lett volna. A linóleum halkan nyöszörgött minden lépésem alatt.
A kaktusz ott állt az asztal sarkán, mint mindig. A cserépben a föld teljesen kiszáradt; elfelejtettem meglocsolni. A hűtőből vizet engedtem egy műanyag pohárba, és ráöntöttem. A kezem ekkor már nem remegett.
Aztán megnyitottam az álláskereső oldalt. Ezúttal tényleg.
Három nap alatt rendbe tettem az önéletrajzomat. Mindent újraírtam: nyolc év tapasztalat, tizennégymilliós forgalom, három kulcsszerződés, tizenkét kisebb ügyfél. Tények, adatok, eredmények. Egyetlen fölösleges mondat sem.
Egy hét múlva három visszajelzést kaptam. Két hét múlva már interjúra mentem. A Renova-Trade hívott be, az egyik versenytársunk. Az irodájuk a város másik végén volt, de ez akkor már a legkevésbé sem érdekelt.
A kereskedelmi igazgató egy ötvenes éveiben járó nő volt, figyelmes tekintettel és egy tollal, amellyel nem írt, inkább gondolkodott. Az ujjai között forgatta, miközben hallgatott. Az ablakon túl vakító februári ég látszott, alatta havas háztetők.
– Eszter, láttam a számait – mondta. – Tizennégymilliós forgalom nem kevés. Ügyfélkapcsolati vezetői pozíciót tudunk ajánlani. Az alapbér négyszáznyolcvanezer forint. Erre jön még a megszerzett szerződések utáni jutalék.
Négyszáznyolcvanezer. Majdnem a duplája annak, amit addig kaptam. Bólintottam, az arcomon semmi sem látszott. Az asztal alatt azonban úgy markoltam a blúzom szélét, hogy az anyag összegyűrődött az ujjaim között.
– Két hétre lenne szükségem – feleltem.
– Legyen három. A jó emberekre érdemes várni.
A jó emberekre érdemes várni. Négy szó. Nyolc év alatt Gábortól soha semmi hasonlót nem hallottam. Egyszer sem. Eszébe sem jutott, hogy az értékes embereket meg kell becsülni. Ő azt hitte, azok úgysem mennek sehová.
Visszamentem az irodába, és hallgattam. Ugyanúgy dolgoztam, mint máskor. Jelentéseket készítettem, ügyfeleket hívtam, válaszoltam a levelekre. Senkinek nem mondtam egyetlen szót sem.
Aztán Gábor behívatott magához. Négyszemközt. Az irodájában, mint mindig, a nehéz, fás illatú kölnije terjengett.
– Eszter, az értekezleten kicsit túl kemény voltam. Tudod, néha élesebben fogalmazok a kelleténél.
Megigazította a gyűrűjét. Ez nem bocsánatkérés volt, csak közlés. Mintha azt mondaná, odakint havazik.
– Gondolkodtam, és úgy döntöttem, félévkor kapsz egy bónuszt. Szép összeget. A hűségedért. Te hűséges vagy, ugye, Eszterke?
Ránéztem.