– Eszter, gyere be egy percre.
Félretoltam a jelentést, amelyet már reggel hét óta gyúrtam. A bögrében kihűlt a kávé; még egy kortyra sem jutott időm. Gábor az irodája ajtajában állt, a kisujján forgatta a pecsétgyűrűjét, és nem rám nézett, hanem valahová a fejem fölé. Mindig így bámult az emberre: mintha nem is előtte állnál, hanem átlátszó lennél.
Négy éve kaptam utoljára fizetésemelést. Havi kétszázhetvenkétezer forint. Azóta egyetlen forinttal sem lett több. Nyolcszor mentem be ebbe a szobába kimutatásokkal, grafikonokkal, táblázatokkal. És nyolcszor ugyanazt a választ hallottam.
– Ülj le – intett a székre. – Láttam a negyedéves beszámolót. Nem rossz. De te is tudod, most nem alkalmas az időpont a bérek felülvizsgálatára.
Leültem. A kárpit alatt a szék ülőkéje már mélyen ki volt nyomódva; annyiszor ültem rajta, hogy ismertem minden horpadását.
– Gábor, az én ügyfeleim tavaly ötvenhatmillió forint bevételt hoztak a cégnek. Három kiemelt szerződés rajtam fut, és a tizenkét kisebb partnerrel is én tartom a kapcsolatot. Nyolcadik éve viszem őket.
Felemelte a tenyerét. A gyűrűje megcsillant a lámpafényben.
– Eszterkém, ne kezdd elölről. Jó munkaerő vagy, ezt senki sem vitatja. De látod, milyen a piac. Inkább annak örülj, hogy még itt tartalak.
Annak örülj. Az elmúlt fél évben harmadszor mondta ezt. És bennem minden alkalommal összerándult valami. Nem sértettségből. Nem is haragból. Inkább fáradtságból. Olyan érzés volt, mintha egy fogantyú nélküli bőröndöt cipelnél, és közben azt ismételgetnék neked: légy hálás, hogy egyáltalán kaptál bőröndöt.
Az asztalomon egy kaktusz állt. Apró növény, repedt agyagcserépben. Akkor hoztam be, amikor felvettek ide, nyolc évvel ezelőtt. Túlélt három irodaköltözést, két felújítást és egy beázást is. Rajtam kívül ez volt az egyetlen élő dolog a munkahelyemen.
Visszamentem az asztalomhoz, megnyitottam a fájlt, és folytattam a munkát.
Mi van, ha igaza van? Mi van, ha tényleg ilyen könnyen pótolható vagyok?
Este kisbusszal mentem haza. Az ablak mögött elmosódva úsztak a lámpák, az üveg minden kátyúnál megremegett. A mellettem ülő nő elaludt, a válaszfalnak dőlve. Én a kezeimet néztem: rövid körmök, kiszáradt bőr. Ezekkel a kezekkel gépeltem, telefonáltam, számoltam nyolc éven át. Ezek a kezek hoztak be ötvenhatmillió forintnyi forgalmat.
Havi kétszázhetvenkétezer forintért.
Otthon megmelegítettem a tegnapi levest, és állva ettem meg a tűzhely mellett. A fiam már felnőtt, külön lakik. A lakás csendes volt. Csak a hűtő zúgott, a falon túlról pedig tompán átszűrődött a szomszédok tévéje.
Elmostam a tányért. Betettem a szárítóba. Aztán arra gondoltam: holnap megint ugyanez. Holnapután is. Egy hónap múlva is.
Négy éve ugyanaz a kör.
Viktória szeptemberben érkezett.
Gábor a reggeli rövid megbeszélésen mutatta be: „Új menedzser, erősíteni fogja az osztályt.” Harminckét éves volt, fehér blúzt viselt, a magassarkúja élesen kopogott a járólapon: takk-takk-takk. Úgy mosolygott, hogy az embernek kedve támadt ellenőrizni a zsebeit.
Nem volt vele bajom. Őszintén szólva munka bőven akadt. A tizenkét kisebb ügyfél fél napokat vitt el levelezéssel, a három nagy partner pedig találkozókat, prezentációkat és hétvégi telefonokat követelt. Már arra sem emlékeztem, mikor hevertem utoljára szombaton csak úgy a kanapén.
Viktória a szomszéd asztalhoz került. A helyét szinte azonnal átitatta valami vaníliás parfüm: édes, sűrű, tolakodó illat volt. Az első hét végére az egész sarokban ez terjengett. Hiába nyitottam ablakot, Viktória fázott, és mindig visszacsukta.
– Gábor, elkészítettem az Orion-Group csomagbővítésére vonatkozó ajánlatot – mondtam a pénteki értekezleten.
Három és fél éve én kezeltem ezt a szerződést. A cégvezetőt, Andrást névről ismertem, tudtam, mikor van a felesége születésnapja, emlékeztem rá, hogy cukor nélkül issza a teát, és azt is pontosan tudtam, mennyire gyűlöli a késést.
– Rendben. Add át az anyagokat Viktóriának. Majd ő befejezi.
Pislogtam egyet.
– Szerdán találkozónk van velük. Kifejezetten engem várnak.
– Eszter, Viktória friss szemmel néz rá a dolgokra. Neked sem árt megtanulni delegálni – mosolygott rám úgy, mintha szívességet tett volna.
Átadtam az anyagot. Tizenhét oldal volt. Három hét munkája. Viktória ebéd közben lapozta át, szendvicset rágcsálva; a morzsák egyenesen a címlapra hullottak. Láttam. Nem szóltam semmit.
Aztán megtörtént az, amire egyáltalán nem számítottam.
A hónap végén a könyvelés rossz címre küldte a közös bérlistát. Gábor helyett nekem. Gépiesen nyitottam meg a levelet. És megláttam a számokat.
Viktória háromszázhetvenkétezer forintot keresett.
Én kétszázhetvenkétezret.
Százezer forinttal többet. Egy ember, aki két hónapja dolgozott itt, és még a pénzügyi igazgató vezetéknevét sem jegyezte meg, negyedével magasabb fizetést kapott, mint én nyolcéves tapasztalattal és ötvenhatmilliós forgalommal a hátam mögött.
A kezem magától zárta be az e-mailt. Az ujjaim jéghidegek lettek, mintha fagyos vízzel teli poharat szorongattam volna.
Nem düh volt. Nem. Valami más, sokkal csendesebb. Olyan, mint amikor az üveg megreped: még nem törik szét, csak végigfut rajta egy vékony, alig látható vonal. És te nézed azt a vonalat. Közben pedig pontosan tudod, hogy hamarosan elpattan az egész.
Azon a héten Viktória majdnem elveszítette az Orion-Groupot. Elfelejtette elküldeni a frissített árlistát, összekeverte a szállítási feltételeket, a találkozón pedig Andrást kétszer is más néven szólította.
András személyesen hívott fel. A hangja száraz volt, feszült és ingerült.
– Eszter, mi történik maguknál?