Pontosabban: kihallgatás.
— Tehát nem akarsz gyereket szülni? — Mária mereven rám szegezte a tekintetét, apró, fakó szeme szinte átfúrta a bőrömet. — Tablettákkal mérgezed magad, csak hogy ne ajándékozd meg a fiamat egy örökössel?
András ott állt mellette, és egyetlen szót sem szólt. Vártam, hogy végre kinyissa a száját, és elmondja az igazat. Hogy két évvel korábban, amikor beütött a válság, és őt majdnem elküldték a munkahelyéről, éppen ő könyörgött nekem, hogy halasszuk el a gyerekvállalást.
„Eszter, előbb fizessük vissza a hitel nagy részét, álljunk talpra. Egy gyerek rengeteg pénz. Várjunk még egy-két évet.”
Én pedig belementem. Ahogy mindig mindenbe. Szedtem a hormonokat, amelyek tönkretették a májamat, kibillentettek a hangulatomból, és idegenné tették a saját testemet, mert a férjem ezt kérte tőlem.
Most pedig ugyanaz a férfi némán bámulta a padlót.
— Én erről semmit sem tudtam — szólalt meg végül, még mindig lefelé nézve. — Eszter titokban szedi őket.
Abban a pillanatban valami elszakadt bennem. Nem a szívem. Azt már régen páncél mögé zártam. Inkább az utolsó vékony szál pattant el, amely még összekötött a bizalommal. Nyolc év után a férfi, akivel együtt éltem, odadobott áldozatnak az anyja elé. Elárult, és még csak el sem vörösödött közben.
— Üres virág — préselte össze az ajkát Mária. — Meddő föld.
Felálltam, bementem a fürdőbe, a tablettákat beleszórtam a mosdókagylóba, és leöblítettem őket. Aztán visszamentem, és leültem az asztalhoz.
— Mit művelsz? — csattant fel az anyósom.
— Már semmit.
Egy órával később András összetörte a poharamat, és közölte, hogy pakoljak össze.
Miközben a bőröndömbe hajtogattam a ruháimat, Mária előadta a jól ismert számát. Először hörögni kezdett. Aztán hátrahanyatlott a feje, és forgatta a szemét. Katalin rohant a vérnyomásmérőért, majd sikítozni kezdett, hogy az érték mindjárt kétszáz.
— Megölöd az anyámat! — ordította András, amikor berontott a hálóba. Megragadta a vállamat, és megrázott. — Nem látod, hogy rosszul van? Azonnal kérj tőle bocsánatot!
Ránéztem. Aztán az anyósomra fordítottam a tekintetem, aki éppen színpadias lassúsággal csúszott le a fotelből a padló irányába.
És akkor kimondtam azt, amit nyolc éven át nem mertem.
— Mária — a hangom olyan hűvösen és egyenletesen csengett, mint egy orvosé, amikor közli a diagnózist. — Feküdjön szépen vízszintesen a földre. Ha azonnal nem hagyja abba ezt a műsort a hipertóniás krízissel, nem mentőt hívok, hanem rendőrt.
A csend úgy zuhant közénk, mint egy lecsapódó bárd.
— Ugyanis ezt a lakást jelzáloghitelből vettük, és az én tulajdoni hányadom hatvan százalék. Én vagyok a fő adós, és az induló önerőt is én tettem bele. Apám adta azt a pénzt az esküvőnkre. Azt hittem, a közös életünkre költöm. Most már tudom, hogy hiba volt. Ön nincs ide bejelentve, Mária. Ahogy Katalin sincs. Úgyhogy nem én vagyok az, akinek csomagolnia kellene.
Mária félúton dermedt meg a fotel és a padló között. A könnyei egy szempillantás alatt felszáradtak. Abban a pillanatban végre megláttam, mi rejtőzött a haldokló idős asszony álarca mögött: hideg, gonosz, számító tekintet. Egy ragadozó néz így, amikor rácsapnak a mancsára.
— Te aljas kis cafka — sziszegte, majd minden segítség nélkül visszaült a fotelbe.
A vérnyomása csodálatos gyorsasággal rendeződött.
András kinyitotta a száját, aztán becsukta. Döbbenten, rémülten bámult az anyjára, mintha most látná először. Katalin elsápadt, és egészen behúzódott a kanapé sarkába.
Én magamra zártam a hálószoba ajtaját, és vártam a taxit.
Amíg a kocsi érkezésére vártam, a falon függő régi fényképet néztem. András az érettségi évében. A kezében egy csokor rózsa, amelyet az osztályfőnökének szánt. Mellette Mária állt, ujjai görcsösen kapaszkodtak a fia könyökébe. Akkoriban ezt kedvesnek találtam. Milyen szoros a kapcsolat anya és fia között, gondoltam.
Most már értettem: az nem ölelés volt. Hanem birtokbavétel.
A telefonom rezegni kezdett. András nagynénje, Erzsébet hívott. Ő volt az egyetlen rokon a családjából, akivel normális, emberi viszonyom maradt. Másik városban élt, ritkán járt felénk.
Egy pillanatig haboztam, aztán felvettem.
— Eszterkém, bocsáss meg, hogy ilyen későn zavarlak. Tudom, mi történik nálatok.
— Honnan?
— Katalin elszólta magát a családi csoportban. Most figyelj rám nagyon. Amit elmondok, azt András soha nem fogja bevallani neked. Előtted volt egy menyasszonya. Júlia. Rendes lány volt, jó családból. Mária őt is ugyanígy kínozta a migrénjeivel meg a szívrohamaival. Júlia végül feladta. Magától ment el, és még az autóját is Andrásnak hagyta ajándékba. Tudod, kin van most az a kocsi? Márián.
Nem szóltam semmit.
— És Júlia egy hónappal később megpróbált véget vetni az életének. Mert András az anyja nyomására azzal vádolta meg, hogy csak a pénz érdekelte. Miközben ő maga gond nélkül elfogadta a drága ajándékot, még csak a szeme sem rebbent. Eszter, menekülj onnan. Régóta el akartam mondani, csak féltem beleavatkozni más családjába.
— Köszönöm, Erzsébet.
— Erős lány vagy. Túl fogod élni.
Letettem. A szekrény felé néztem, ahol az irataimat tartottam. Ott lapult a dossziéban a válókereset és a vagyonmegosztásról szóló beadvány. Egy éve készíttettem el. Csak vártam a megfelelő pillanatot.
Többé nem volt mire várnom.
A bőrönddel kiléptem a folyosóra. András elállta az ajtót. Az arca zavart volt, szinte gyerekesen elveszett. Nem értette, mi történik. Az ő világában nekem most zokognom kellett volna, könyörögni, térdre esni. Össze kellett volna törnöm.
— Eszter, hagyd már abba ezt a cirkuszt — megremegett a hangja. — Anya idős ember. Bírd ki valahogy. Mások is így élnek. Én vagyok a férjed, az isten szerelmére. Hogy tudsz így belevágni az élő húsba? Ha most elmész, akkor köztünk mindennek vége.
Az anyjára pillantottam. Mária a háta mögött állt, a kezével az ajtófélfába kapaszkodva. A vállán, ahol András ellökte, hogy utánam jöhessen, már lilulni kezdett a folt.
„Ellökte a saját anyját, hogy engem megállítson — futott át rajtam. — Ma őt lökte félre. Holnap engem fog megütni.”
Óvatosan lefejtettem az ujjait a csuklómról. Egyetlen szót sem mondtam. Egy könnycseppet sem ejtettem. A hallgatás lett a legerősebb fegyverem.
A lift ajtaja kinyílt. Beléptem. Csak akkor, amikor a kabin elindult lefelé, suttogtam bele az akna sötétjébe:
— Köszönöm, András. Ennél jobb indokot nem is adhattál volna.
Odakint esett.