A lakásban olyan tömör csend ült, mintha a levegőt is szeletelni lehetett volna egy késsel. Valeriána szaga keveredett fahéjas almás sütemény illatával — azzal az émelyítő aromával, amelyet a házasságom nyolc éve alatt sikerült teljes szívemből megutálnom. Mária, az anyósom, félig elnyúlva feküdt a fotelben, vászon zsebkendőt szorítva a halántékához. Úgy adta elő a szenvedőt, mint egy haldokló hattyú rosszul sikerült utánzata. Néztem őt, és már semmit sem éreztem. Csak ürességet.
Nem sokkal korábban értünk haza a magánklinikáról. Egy órája még én vittem el MR-vizsgálatra, és én fizettem ki a számlát a szabadúszó munkáimból félretett pénzből, mert András kijelentette: az anyja rosszul van, segíteni kell rajta. Az orvos, egy karikás szemű, fáradt férfi, sokáig böngészte a felvételeket, végül tehetetlenül széttárta a kezét.
— Hála az égnek, nincs semmi komoly. Az erek rendben vannak, daganatot nem látok. Lehet időjárás-változás okozta migrén. Esetleg pszichoszomatikus eredetű panasz.
— Miféle pszichoszomatika? — sziszegte Mária már ott, a rendelőben. — Talán azt akarja mondani, hogy színlelek?
Az orvos nem válaszolt. Én sem. Rég megtanultam, mikor jobb hallgatni. Nyolc év alatt volt időm gyakorolni.
Otthon Mária úgy roskadt a karosszékbe, mintha az imént futotta volna le a maratont. András a nappaliban állt fölém tornyosulva. Fáradtan jegyeztem meg, hogy az anyjának valamiért mindig akkor kezd fájni a feje, amikor én a konyhában vagyok, és soha nem akkor, amikor hajnali kettőig nézi a török sorozatait.
— Mire célzol ezzel? — kérdezte a férjem tompa, fenyegető hangon.
— Semmire. Csak érdekes, hogy a Szulejmán fináléja közben egyszer sem kapott a szívéhez.
Ekkor történt meg.
A dohányzóasztalon ott állt a kedvenc cseh kristálypoharam. András a harmadik házassági évfordulónkra vett nekem egy hatdarabos készletet. Már csak öt maradt belőle. A hatodikat felkapta az asztalról, ökölbe szorította körülötte az ujjait, majd olyan erővel tette vissza, hogy a vékony, csavart szára reccsenve eltört.
Olyan hangja volt, mintha csont roppant volna.
— Ha nem tiszteled az anyámat, pakolj össze, és takarodj — mondta jéghidegen.
Ránéztem. Nem a férjemre. Egy idegen férfira, aki a nappalink közepén állt, karba tett kézzel. A tekintetében nem düh volt, hanem undor. Úgy nézett rám, ahogy az ember egy megunt tárgyra pillant, amelyet ideje kidobni.
Mária megdermedt. Szinte éreztem, ahogy visszatartja a lélegzetét. Várta, hogy kitörjek. Hogy sírni kezdjek, kiabáljak, magyarázkodjak. Hogy aztán odafordulhasson a drága fiacskájához: „Látod, Andriskám, én megmondtam.”
Én azonban nem szóltam semmit.
Megfordultam, és bementem a hálószobába. Csendben. Egyetlen könny nélkül.
András utánam indult. Hallottam a nehéz lépteit a hátam mögött. Megállt az ajtófélfának támaszkodva, és figyelte, ahogy leveszem a felső polcról a régi rostbőröndömet. Azt, amellyel tíz éve eljöttem a szüleim házából, abból a kis vidéki városból. Poros volt, de ép. Akárcsak az emlékeim.
— Mégis hová készülsz? — a hangjában először jelent meg bizonytalanság.
Kinyitottam a szekrényt. Kivettem egy kupac fehérneműt, és a bőrönd aljára tettem. Utána farmer, pulóver, laptop, töltő.
András könnyekre számított. Hisztériára, könyörgésre, megalázkodásra. Azt várta, hogy térdre esem, és bocsánatot kérek, amiért kétségbe mertem vonni az anyja szentségét. Arra viszont nem készült fel, hogy még aznap este elmegyek.
— Ugye felfogod, hogy ha most kinyitod azt a bőröndöt, onnantól nincs visszaút? — súgta a hátamnak. — Egyedül maradsz. Rajtam kívül senkinek sem kellenek ezek a hóbortjaid.
Az ajtón át rápillantottam a nappaliban álló, megrepedt pohárra.
„Istenem, milyen találó — futott át rajtam. — Most repedt szét a házasságunk is, ő pedig észre sem veszi.”
Tovább pakoltam.
Az az este egy hosszú, évek óta tartó háború végjátéka volt, amelyet lassan, napról napra veszítettem el. Kisvárosban nőttem fel, olyan családban, ahol apám minden apróságért ordított anyámmal. „Ki vagy te, hogy felemeled a hangod?” — ezt a mondatot gyerekkorom óta hallottam. Apám tányérokat vágott a földhöz. Néha anyámat is megütötte. Én a szekrénybe bújtam, és megfogadtam magamnak: velem ilyen nem történhet meg. Soha. Nekem normális családom lesz.
András eleinte maga volt a tökéletesség. Magas, nyugodt férfi, szelíd mosollyal. Fogta a kezem, és azt mondta, én vagyok az ő egész világa. Én pedig hittem neki.
Észre sem vettem, mikor vált az anyja a közös életünk árnyékává.
Először csak hétvégénként ugrott be. Aztán egyszer „elromlott a csapja”, ezért nálunk maradt egy hétre. Az egy hétből hónap lett. A hónapból három év. Beköltözött abba a vendégszobába, amelyet mi gyerekszobának szántunk. Ikonokat akasztott a falra, és a saját ízlése szerint átrendezte a bútorokat.
Amikor megpróbáltam erről beszélni Andrással, összeráncolta a homlokát.
— Eszter, ő az anyám. Nem szégyelled magad? Ki akarod tenni az utcára egy idős asszonyt?
Szégyelltem magam. Mindig szégyelltem magam a saját vágyaim miatt.
Azon az estén, amikor minden darabokra hullott, megérkezett hozzánk Katalin is, András húga. Harmincéves nő volt, mégis egy sértett gyerek arckifejezését hordta. Az anyja egyszerre fojtogatta a túlzott gondoskodásával, és vetette meg azért, mert Katalin még nem ment férjhez. Egy bérelt garzonban lakott, aprópénzért dolgozott, hozzánk pedig azért járt, hogy panaszkodjon az életére, és kiürítse a hűtőnket.
A lavinát végül Katalin indította el.
Két órával azelőtt, hogy András eltörte a poharamat, Katalin a fürdőszobában kutakodott. Rajtakaptam, amint a kezében forgatja a fogamzásgátló tablettáimat.
— Ez meg mi? — kérdezte olyan hangsúllyal, mint egy árulkodó iskolás.
— Semmi közöd hozzá.
Fél órával később suttogást hallottam a konyhából. Katalin éppen jelentést tett az anyjának. Mária úgy hüledezett és sóhajtozott, mintha kiderült volna rólam, hogy sorozatgyilkos vagyok.
Aztán jött az a bizonyos beszélgetés.