A krémes, réteges Napóleon-tortát már nem vártam meg az asztalnál. Udvariasan elnézést kértem, és azt mondtam, ki kell mennem a fürdőszobába.
Belülről ráfordítottam a reteszt, aztán megnyitottam a csapot, hogy a víz zúgása elnyelje a lélegzetemet. A tükörből egy fakó arc nézett vissza rám: beesett szemek, sötét karikák, összeszorított száj. Néztem azt a nőt, és hirtelen idegennek tűnt. Mikor lettem én ilyen? Mikor tanultam meg úgy mosolyogni, mintha épp pengével vágnának, én pedig még meg is köszönném a kést?
Lemostam magamról az engedelmes asszony álarcát. A hideg víz kijózanított, visszarántott a valóságba. Aztán elővettem a telefonomat, és üzenetet írtam Eszternek, Gábor nővérének. Fél évvel korábban ismertem meg egy internetes fórumon — legalábbis akkor még azt hittem, véletlenül. Később kiderült, hogy ő keresett meg engem. Az első mondata azóta is a fülemben csengett: „Te vagy az öcsém felesége? Vigyázz anyánkkal. El fog pusztítani.”
„A madárka ketrecben” — gépeltem be, majd megnyomtam a küldés gombot. — Kezdődik az első lépés.
Egy hónap sem kellett hozzá, hogy megértsem, milyen az, amikor a pokol nem lángokból áll, hanem egy lakás mindennapjaiból. A számla, amelyre a fizetésem érkezett, hirtelen „közös kasszává” változott. Erzsébet vett egy vastag, régi típusú füzetet, abba vezette a kiadásokat. A konyhaasztalnál ült, szemüvegben, számológéppel, tollal a kezében, mintha valami szent szertartást végezne. Én pedig vele szemben álltam, akár egy rendreutasított iskolás.
— Nos, Anna — kezdte kimért hangon. — Ebben a hónapban háromszáznegyvenezer forint érkezett be tőled. Százhatvanezer megy a lakáshitelre. Nyolcvanezer a rezsire és a ház fenntartására. Negyvenezer az élelmiszerre. Húszezer Gábornak zsebpénznek. Húszezer tartalékalapba. Marad húszezer. Mit szeretnél vele kezdeni?
— Arra gondoltam… talán vennem kellene egy új kabátot. A régi már teljesen elvékonyodott, néhol ki is kopott.
Erzsébet lassan levette a szemüvegét.
— Kabátot? Kedveském, szabadidődben úgyis itthon ülsz. Minek neked új kabát? Én a te korodban átalakított, régi holmikban jártam, mégis férjhez mentem, gyerekeket szültem, és lám, életben maradtam. Azt a húszezret egyelőre félreteszem váratlan kiadásokra. Sosem lehet tudni.
A „váratlan kiadás” egy hét múlva jelentkezett. Erzsébet új hálószobabútort vásárolt magának. Faragott, tömör tölgy garnitúrát, aranyozott díszítéssel, cirádás fogantyúkkal. Véletlenül megláttam a blokkot, amit az asztalon felejtett: négyszáznyolcvanezer forint. Pontosan annyi pénz volt benne az enyémből, amennyit két év alatt tudtam volna összerakni azokból a bizonyos „félretett” húszezrekből.
Gábort közben az anyja márkás órával lepte meg. Büszkén mutogatta a kollégáinak, és eszébe sem jutott, hogy a csuklóján az én életem három hónapja ketyeg. Nem szóltam semmit. Hallgattam, és gyűjtöttem mindent: bankszámlakivonatokat, blokkokat, képernyőfotókat az üzenetekről, amelyekben Erzsébet az egyik barátnőjének áradozott egy „csodálatos táskáról, féláron, mindössze háromszázhúszezerért”.
Egy este, amikor Gábor focimeccset nézett, leültem mellé a kanapéra. A szívem úgy vert, mintha ki akarna törni a mellkasomból, mégis rákényszerítettem magam a nyugodt hangra.
— Gábor, beszélnünk kell.
— Hm? — A tekintetét le sem vette a képernyőről.
— Úgy élünk, mintha eltartott cselédek lennénk. Az összes pénzem anyád számláira megy. Egy harisnyát sem vehetek magamnak az ő engedélye nélkül. Harmincéves vagyok, dolgozom, keresek, jogom van…
Gábor hirtelen lenémította a tévét.
— Mihez van jogod? — csattant fel. — Inkább hálásnak kellene lenned, amiért kiemeltünk abból a nyomorból! Anya érted fáradozik, vezeti a költségvetést, éjszakákat nem alszik miattunk. Anyát csodálni kell, nem támadni!
— Nem azt kérem, hogy engem csodáljatok. Csak azt, hogy tiszteljetek.
— Tisztelni? — felugrott a kanapéról. — És te mit tettél azért, hogy tiszteljenek? Beállítottál a családunkba egyetlen bőrönddel. Még rendes végzettséged sem volt, amíg anya ki nem fizette a tanfolyamaidat. Már elfelejtetted? Ti, árvák, mind ilyen hálátlanok vagytok.
Abban a pillanatban végleg megértettem: Gábor nem csupán anyuci kicsi fia. Résztvevője ennek az egésznek. Tud róla. Elfogadja. Sőt, kényelmes neki, hogy az anyja kezeli a pénzt, a felesége pedig mossa a zoknijait, és közben nem kérdez semmit. Neki nem társ kellett. Hanem egy fizetéssel rendelkező szolgáló.
Felálltam, és kimentem a garázsba. Az volt az egyetlen menedékem. Erzsébet oda soha nem tette be a lábát, mert pókok voltak, és benzinszag terjengett. Én viszont berendeztem magamnak egy kis sarkot: egy kopott asztalt, széket, hősugárzót. És a laptopomat.
Aznap éjjel Eszter levelét találtam a postaládámban. Már hónapok óta leveleztünk. Tíz évvel korábban elhagyta Magyarországot, és minden kapcsolatot megszakított a családjával. Az ok már az első üzeneteiből világossá vált: Erzsébet ugyanúgy felőrölte őt, ahogy most engem próbált felőrölni.
„Anna — írta Eszter —, az anyám addig nem áll le, amíg teljesen ki nem facsar. Velem ugyanezt csinálta. Nyitottam egy kis kávézót, ő pedig ragaszkodott hozzá, hogy az üzlet Gábor nevére kerüljön, mert szerinte a családban bízni kell egymásban. Amikor nemet mondtam, papírokat hamisított. El kellett mennem, különben a tartozások miatt engem vittek volna el. Gábor tudta. Mindent tudott, és hallgatott. Elárult engem, és téged is el fog. Ne kövesd el az én hibáimat. Menj el. Vagy harcolj. De jegyezd meg: ebben a családban az marad talpon, aki először üt.”
Háromszor olvastam el a levelet. Aztán megnyitottam a bank oldalát. A házra felvett hitel Erzsébet nevén volt. Csakhogy nem ez volt az egyetlen tartozás. Hitelek sorakoztak egymás után, jóval több, mint amennyiről valaha beszéltek. Kiderült, hogy Gábor apja óriási adósságokat hagyott maga után, Erzsébet pedig évek óta egyik kölcsönből fizette a másik kamatait. A jólét látszata egy hajszálon függött. És ez a hajszál most én lettem. Az állandó jövedelmem. A fizetésem.
Eszter segített ügyvédet találni. Meghatalmazást adtam egy új pénzügyi tanácsadónak. Nyitottam egy megtakarítási számlát egy másik banknál, amelyről Erzsébet nem tudott. A pénz egy részét „adó- és járulékfizetés” címén oda irányítottam. Minden lépést hetekig mérlegeltem, mielőtt megtettem volna.
Aztán eljött az az este. Az este, amikor húszezer forintot kértem gyógyszerre.
Kiújult a régi betegségem: az ízületeim megint begyulladtak. Az orvos kezelést írt elő. Nem volt életveszélyes, de a fájdalom reggelenként olyan erős volt, hogy az ujjaimat alig tudtam kiegyenesíteni. Végül összeszorított foggal elindultam, hogy pénzt kérjek a gyógyszerekre.