Anyósom éles sikoltása önkéntelen mosolyt csalt az arcomra. Hat teljes hónapon át vártam ezt a hangot. Pontosan ennyi ideig érlelődött bennem a bosszú.
Három éve mentem férjhez. Vajon három év sok, vagy kevés? Szerelemben egy egész élet. Gyűlöletben alig egy porszem. Az én szerelmem nagyjából az esküvő utáni harmadik hónapban halt meg, amikor Gábor először közölte velem:
— Anyát csodálni kell, nem bírálni.
Akkor még hallgattam. Egyébként is túlságosan sokszor nyeltem le a szavaimat. Régi árvaházi beidegződés volt ez: ne tűnj ki, ne légy terhes senkinek, maradj kényelmes, és akkor talán nem küldenek el. Azt hittem, magam mögött hagytam az árvaházat. Valójában csak az állami falakat cseréltem le egy oszlopos villára, ahol mindent átitatott a vaníliás parfüm émelyítő szaga.
Erzsébet, az anyósom, olyan mennyiségben fújta magára az illatot, hogy az embernek beleszédült a feje. A cukros felhő végigúszott utána a házon, sokszor még a léptei előtt megérkezett. Beszivárgott a hálószobába, megült a függönyök redőiben, beleitta magát a párnákba. Gyűlöltem azt az illatot. Éjszakánként is fojtogatott, akkor is, amikor Erzsébet már rég nem volt a közelemben.
Az első évben még hittem. Őszintén, makacsul hittem abban, hogy a család erőd: befogad, megvéd, meleget ad, hátországot teremt. Nekem senkim sem volt, árva lányként kapaszkodtam ebbe a gondolatba. Erzsébet eleinte maga volt a megtestesült kedvesség.
— Kislányom, olyan vékony vagy, egyél többet.
— Annácska, ez a pite csodálatos lett, igazi kis házitündér vagy.
Én pedig olvadoztam. Igyekeztem. Meg akartam felelni. Tartozni akartam valami nagyobbhoz, valami puhához és biztonságoshoz.
A kijózanodás egy egészen hétköznapi délutánon ért utol, amikor véletlenül meghallottam, mit mond a konyhában a szomszédasszonyának. Erzsébet félhangon beszélt, abban a hitben, hogy elmentem a boltba. Csakhogy az előszobában megtorpantam, mert otthon felejtett pénztárcámért kellett visszafordulnom.
— Összeszedtük szinte az utcáról, most meg azt képzeli, hogy beleszólhat bármibe. Nem, Júlia, ennek a lánynak se múltja, se hozománya, se rendes családja. Ahogy jött, úgy állt itt előttünk: üres kézzel. Az én Gáborom kész szent, hogy elvette. De majd én megmutatom neki, hol a helye.
Akkor éreztem először, hogy bennem valami elszakad. Nem a szívem — az mindig is szívósabb volt annál. Inkább az a vékony kis fonál pattant el, amelyen még az emberekbe vetett bizalmam lógott. Nesztelenül levettem a cipőmet, lábujjhegyen bementem a hálóba, és magamra zártam az ajtót. Elővettem a laptopomat, megnyitottam egy üres dokumentumot, és csak ennyit írtam bele: „Madár a kalitkában. Első szakasz indul.”
A mai sikoltásig akkor még pontosan fél év volt hátra.
A házasságunk harmadik évfordulójára rendezett családi vacsorát a nagy nappaliban tartottuk. Erzsébet kitett magáért: hófehér abrosz feszült az asztalon, előkerült a porcelán, a fényesre törölt ezüst evőeszközök is sorban álltak. Meghívták a szomszédasszonyokat is, két feltupírozott hajú, gyöngyökkel feldíszített dámát. Gábor ragyogott, mint egy frissen kifényesített rézüst. Új zakót viselt, amelyet az anyja vett neki. Az óráját is az anyjától kapta. A nyakkendőt is Erzsébet választotta ki. Ahogy néztem a férjemet, nem egy felnőtt férfit láttam magam előtt, hanem egy ünnepre felöltöztetett, túlméretezett bábut.
— Drága menyem! — Erzsébet felállt, kezében pohárral. — Fogadd szeretettel ezt a szerény ajándékot tőlünk.
Egy masnival átkötött dobozt nyújtott felém. Kibontottam. Odabent egy kötény feküdt. Fehér alapon piros pöttyös, mellrészén hímzett felirattal: „Az év háziasszonya”. A szomszédasszonyok arca egyszerre derült fel.
— Próbáld csak fel, Anna, hadd lássuk — búgta Erzsébet mézes hangon. — Olyan jól áll neked a tűzhely őrzőjének szerepe. Mert hát munka, munka, mindig csak az a munka. Ideje volna már az örökösre is gondolni, meg otthagyni azt a komolytalan állásodat.
Felvettem a kötényt a ruhám fölé. Mosolyogtam. Fordultam egyet, mintha színpadon lennék. A vendégek tapsikoltak. Gábor közben teát töltött az anyjának, és azzal a jóllakott, elégedett mosollyal figyelt, amely az olyan ember arcán ül, aki biztos benne: minden kézben van. Pontosabban az anyja kezében.
Ezután Erzsébet rátért arra, amiért az egész jelenetet megrendezte. Mesterien értett hozzá, hogyan kell a megalázást társalgási témának álcázni, és úgy beleszőni egy vacsorába, mint cérnát a hímzésbe.
— Épp a lányokkal beszélgettünk a családi költségvetésről — mondta, miközben szalvétával megérintette az ajkát. — Eszembe jutott szegény megboldogult férjem, Isten nyugosztalja. Ő az utolsó forintig mindig nekem adta a fizetését. Tudta, hogy egy háztartáshoz értő asszony okosabban bánik a pénzzel. Ugye, Júlia?
— Színigaz, Erzsébet — bólogatott készségesen Júlia. — Az én Istvánom is hazahoz mindent, az utolsó fillérig. És lám, nincs okunk panaszkodni.
— Én is pontosan ezt mondom — fordult felém anyósom. — Anna, drágám, te olyan kreatív lány vagy. Marketing, reklám, ilyesmi… A számok világa nem a te tereped. Én viszont, mint egykori főkönyvelő, pontosan tudom: a pénz szereti a rendet. Meg a fegyelmet. Nem így gondolod?
Némán bólintottam. Már előre tudtam, hová fut ki az egész.
— Gábor — nézett a fiára Erzsébet. — Szerintem segítenünk kell Annának. Túlságosan sokat dolgozik, elfárad. Minek terhelje magát még a számlákkal, a hitelekkel, a megtakarításokkal is? Adja át nekem a hozzáférést a fizetési számlájához. Majd én vezetem a családi könyvelést. Ahogy régen is, amikor te még kicsi voltál.
Gábor arca felderült.
— Remek ötlet, anya! Anna, komolyan, minek bajlódnál ezzel? Anya tudja, mi a legjobb.
— De én… — kezdtem volna.
— Miféle „de”? — Erzsébet szemöldöke lassan felszaladt. — Talán nem bízol bennem? Úgy fogadtalak, mintha a saját lányom lennél. A mi családunkba nincstelenül érkeztél, rongyos kis senkiként, úgyhogy azért még jó pár évet kell dolgoznod, mire jogod lesz felemelni a hangodat. Addig pedig légy szíves, tanulj egy kis tiszteletet.
A szomszédasszonyok mozdulatlanná dermedtek. A csend úgy feszült a levegőben, akár egy túlhúzott húr. Láttam, ahogy Júlia összeszorítja a száját, a másik asszony pedig hirtelen rendkívül érdekesnek találja a tányérját. Kellemetlenül érezték magukat. Mégsem állt mellém senki. Egyetlen ember sem. Gábor sem.
Felálltam. Odaléptem a székem támláján lógó táskámhoz, és elővettem belőle egy borítékot.
— Ebben van az internetbankom jelszava — mondtam nyugodtan. — És a személyes fiókom belépési kódja is. Erzsébet, teljes mértékben megbízom önben.
Anyósom átvette a borítékot. A szeme megcsillant. Nem számított rá, hogy ilyen simán megy majd minden. Egy pillanatra mintha csalódottság suhant volna át a tekintetén: a ragadozó unatkozik, ha a préda nem vergődik.
— Na, látod, milyen okos kislány vagy — énekelte elégedetten. — Így már mindjárt más. Most pedig igyunk egy kis teát. Júlia, feltétlenül kóstolja meg a híres süteményemet.