Lementem a nappaliba. Erzsébet éppen kártyákat terített szét maga előtt az asztalon, mintha az egész világ legnagyobb gondja az lenne, kijön-e a pasziánsz.
— Erzsébet, pénzre lenne szükségem a gyógyszerekre. Húszezer forintra.
Felnézett rám. Nem sietett. Lassan, kimérten nyúlt a tárcám felé, amelyet korábban az asztalon hagytam. Ujjai között megcsörrent az apró, aztán kiborította a pénzérméket a terítőre, és olyan arccal kezdte számolgatni őket, mintha könyvelői vizsgálatot tartana.
— Húszezer? — ismételte meg élesen. — Anna, te teljesen megbolondultál? Nincs pénzed? Ja, persze, hiszen nálam van. Akkor közlöm veled: nincs húszezer forintunk. Éppen most utaltam el a jelzáloghitel részletét. Minden fillér elment.
— Hallottam, amikor a táska miatt beszélt az eladóval — mondtam halkan. — Háromszázhúszezer forintról volt szó.
A levegő megfagyott a szobában. Erzsébet lassan felállt. Fél fejjel magasabb volt nálam, és különös tehetsége volt ahhoz, hogy úgy tornyosuljon az ember fölé, mintha bármelyik pillanatban rázuhanhatna.
— Mit képzelsz magadról, te rongyos kis semmirekellő? — sziszegte. — Add vissza azonnal a hozzáférést a számlákhoz, ha ennyire alkalmatlan vagy kezelni őket! Fontos vendégek érkeznek, még rengeteg mindent be kell szereznem. Neki meg gyógyszer kell… Igyál csalánteát, az én nagyanyám is kibírta valahogy! Nem fogok pénzt kidobni mindenféle vegyszerre.
Mezítláb álltam a hideg parkettán. Ekkor Gábor megjelent az ajtóban. Előbb rám nézett, aztán az anyjára, végül a terítőn szétgurult aprópénzre.
— Anya, mi történt?
— A feleséged — préselte ki Erzsébet — lopással vádol engem. Én éjjel-nappal miattatok aggódom, vezetem a háztartást, figyelem a kiadásokat, ő pedig… hálátlan féreg.
— Anna — Gábor közelebb lépett —, most azonnal kérj bocsánatot anyámtól. Azonnal.
Csak néztem őket. Anya és fia. Két ragadozó, két keselyű egy sebzett állat fölött. Abban a pillanatban valami eltört bennem. Vagy talán éppen akkor került végre a helyére.
— Nem fogok bocsánatot kérni — mondtam. — Elfáradtam.
Megfordultam, és kimentem a garázsba. A hátam mögött még hallottam Erzsébet hangját:
— Mindig ez van! Én mindent megteszek érte, ő meg ezt műveli! Gábor, látod? Látod, kit hoztál be ebbe a házba?
Bezárkóztam a garázsba. Bekapcsoltam a kis hősugárzót, felnyitottam a laptopot, és beléptem a netbankba. Sorban letiltottam az összes kártyát, amelyhez Erzsébetnek hozzáférése volt. Visszavontam a meghatalmazást. A számlán maradt összeget átvezettem egy új bankszámlára. Amikor mindezzel végeztem, felhívtam Esztert.
— Készen állok.
— Biztos vagy benne? — kérdezte. A hangján hallatszott az idegesség.
— Igen. Ma rongyos semmirekellőnek nevezett, és megtagadta tőlem a gyógyszerekre való pénzt. Nem bírom tovább.
— Akkor a terv szerint haladunk. Az iratok nálad vannak?
— Igen. A tartozásukat a te cégeden keresztül kivásároltam. Minden tiszta.
— Ügyes vagy. Tarts ki. És ne feledd: sajnáltatni fogják magukat. Ne higgy nekik. Gábor szemrebbenés nélkül el fog árulni.
A reggel ordítással indult.
A konyhában ültem, kávét ittam, és az ablakon át néztem a kertet. A tavaszi napfény beömlött a helyiségbe, megcsillant a fehér csészéken, és néhány percig minden békésnek tűnt. Tudtam, hogy ez a csend már nem tarthat sokáig. Tudtam, és mégis élveztem az utolsó nyugodt kortyokat.
A konyhaajtó kivágódott. Erzsébet állt a küszöbön, kezében a telefonjával. Az arca bíborszínű volt, a vörös rúzsa elkenődött, mintha egész éjjel a száját harapdálta volna.
— Mit műveltél, te rongyos kis senki? — rikácsolta. — Azonnal állítsd vissza a hozzáférést! Még rengeteg dolgom lenne!
Kortyoltam egyet a kávéból, aztán letettem a csészét az asztalra. Nyugodtan a szemébe néztem.
— Jó reggelt, Erzsébet.
— Miféle jó reggelt?! Letiltottad a kártyákat? Elzártál a számlától? Teljesen megőrültél?
Gábor is berontott a konyhába gyűrött pólóban. Nyilván az anyja rángatta ki az ágyból.
— Anna, mi folyik itt?! Anya miért nem tud belépni a bankba?
— Azért, mert megszüntettem a hozzáférését — feleltem higgadtan. — Ez az én számlám. Az én pénzem. Mától egyikőtöknek sincs köze hozzá.
Erzsébet megdermedt. A telefon remegett a kezében.
— Ez… ez rablás — suttogta. — Elloptad a pénzünket.
— A pénzüket? — vontam fel a szemöldököm. — Arra a számlára kizárólag az én fizetésem érkezett. Egyetlen fillér sem volt rajta, ami maguktól származott volna. Az én pénzemből fizették a hiteleiket, a bútorokat, a táskákat. Az én keresetem volt. És többé semmit nem kapnak belőle.
— Te mocskos kis dög! — Erzsébet nekem ugrott, és belemarkolt a hajamba.
Elkaptam a csuklóját, és megszorítottam. Nem finoman. Annyira, hogy felsikkantott.
— Engedjen el — mondtam csendesen. — Különben rendőrt hívok.
— Anna, mit csinálsz?! — üvöltötte Gábor. — Engedd el anyámat! Te tolvaj vagy! Azonnal nyisd meg neki újra a hozzáférést, rosszul van a szíve!
— Rosszul van a szíve? — elengedtem Erzsébet kezét. — Remek. Akkor hívjunk mentőt. És ha már itt tartunk, rendőrt is. Elmeséljük nekik, hogyan költötték fél éven át a pénzemet az engedélyem nélkül. Hogyan tagadták meg tőlem a gyógyszert. Hogyan…
— Fogd be! — visította Erzsébet. — Fogd be, vagy én…
— Vagy mit tesz? Kidob az utcára? Nem kell fáradnia, magamtól is elmegyek. De előtte szeretnék mutatni valamit.
Elővettem a táskámból egy mappát. Kinyitottam, és sorban kiraktam a papírokat az asztalra.
— Itt vannak a bankszámlakivonatok az elmúlt hat hónapról. Itt az utalás a konyhabútorra, itt a számla a táskáról, itt Gábor órájának kifizetése. Ez pedig az én saját kiadásaim összesítése: élelmiszer, rezsi, tizenkétezer forint harisnyára és szappanra. Minden más az önök kívánságaira ment el.
Gábor felkapta a kivonatokat. Láttam, ahogy az arca átalakul: a düh előbb bizonytalansággá szelídül, aztán félelemmé torzul.
— Anya, ez mi? Azt mondtad, Anna pénze a hitelbe megy!
— Oda is ment! — vágta rá Erzsébet. — Csak… csak nem a hitel volt az egyetlen kiadás. Te ezt nem érted, Gábor. Nekünk tartanunk kellett a színvonalat. Apád olyan adósságokat hagyott ránk… Ha én nem lennék, már régen valami nyomortanyán élnénk!
— Adósságok? — átlapoztam a dossziét. — Tessék, itt a hitelszerződés. Itt a házra bejegyzett zálogjog igazolása. Ez pedig az okirat arról, hogy a tartozást egy harmadik fél megvásárolta. Vagyis ennek a háznak a hitelezője már nem a bank, hanem egy magánszemély. És az a személy nem maga, Erzsébet.
Elsápadt. Lassan leereszkedett egy székre, mintha hirtelen kiment volna belőle minden erő. A keze reszketett.
— Ki? — kérdezte rekedten. — Ki vásárolta meg a tartozást?
Ránéztem, és most először nem féltem tőle.
— Olyasvalaki, akinek maga még nagyon sok mindennel tartozik.