Már a harmadik hete feküdtem ott az újabb veszteség után. Nem bírtam dolgozni, az étel gondolatától is rosszul lettem, és Márk szemébe sem tudtam belenézni. Ő figyelmes volt, gondoskodott rólam, mégis láttam a pillantásában valamit, amitől jobban megrémültem, mint a saját fájdalmamtól: csalódottságot. Vagy legalábbis akkor így éreztem.
Anya bejött a szobába, leült az ágy szélére, a tenyerébe fogta a jéghideg kezemet, és halkan megszólalt:
– Lilla, eladtam a lakást.
Emlékszem, megpróbáltam tiltakozni, de az ujját finoman a számra tette.
– Most csak hallgass végig. Mindig arról álmodtál, hogy egyszer a tenger mellett élsz. Találtam egy házat a parton. Régi, de erős falai vannak. Kell neki néhány dolgos kéz, meg egy kis szeretet. Azt akarom, hogy reggelente úgy nyisd ki a szemed, hogy a hullámokat látod. Ez nem ajándék, Lilla. Inkább törlesztés. Minden könnyért, amit abban a négy fal között elsírtál.
Eladta a belvárosi, háromszobás lakását. Azt az otthont, amelyben egyedül nevelt fel, férj nélkül. Azt a lakást, amelyet tanári fizetésből, évek hosszú lemondásai árán szerzett meg. Nem kérdezett meg előtte. Nem kért engedélyt, nem várt jóváhagyást. Egyszerűen közölte, mi történt.
Később, amikor a ház megvásárlása lezárult, ragaszkodott hozzá, hogy az ajándékozási szerződés kizárólag az én nevemre kerüljön. Márk akkor nevetve próbálta elütni a dolgot:
– Erzsébet, ennyire nem bízik bennem?
Anya a nyugodt, szürke szemével ránézett, és csak ennyit mondott:
– Márk, a szerelem szép dolog, de mindenkinek kell egy saját párna a feje alá.
Akkor nem tulajdonítottam ennek különösebb jelentőséget. Most már értettem. Anya tudta. Előre megérezte, mi következik.
Mögöttem megnyikordult az ajtó. Nóra lépett ki a verandára, és megállt mellettem.
– Lilla, én erről nem tudtam – mondta tompa, riadt hangon. – Nekem semmit sem mondott. Azt hittem, csak vendégségbe jövünk.
Ránéztem. Sápadt volt, a szeme alatt sötét karikák húzódtak. Idegesen gyűrögette a pólója szélét.
– Tudod, milyen anya – folytatta alig hallhatóan. – Ha valami beveszi magát a fejébe, akkor nincs megállás. De én nem kértem ezt. Esküszöm, Lilla, nem kértem.
Bólintottam. Tudtam. Nóra nem volt rosszindulatú. Csak gyenge volt. Ugyanolyan gyenge, mint a férjem, akit gyerekkora óta arra neveltek, hogy engedelmeskedjen az anyjának. Ugyanabból az anyagból gyúrták őket, csak Márk megtanult mosolyogni és úgy tenni, mintha minden rendben volna, Nóra viszont még felnőttként is összerezzent, ha Mária felemelte a hangját.
Este, amikor a gyerekek már aludtak, Nóra pedig visszahúzódott a szobájába, Márk bejött a hálóba. Az ablakpárkányon ültem, és a hold fényéből kirajzolódó ezüst csíkot néztem a vízen. Mellém telepedett, megfogta a kezem. A tenyere meleg volt és nyirkos.
– Lilla, kérlek, hallgass meg – kezdte békülékenynek szánt hangon. – Ne légy kicsinyes. Anya csak azt szeretné, hogy a valós helyzet papíron is rendezve legyen. Nem adjuk el a házat. Csak átírnánk Nórára egy időre, amíg a gyerekeknek nagyobb szükségük van rá. Te jó ember vagy. Ennél te nagyvonalúbb szoktál lenni.
Lassan felé fordítottam a fejem.
– Minél kellene nagyvonalúbbnak lennem, Márk? Annál, hogy az anyád el akarja venni azt az ingatlant, amit az én anyám vett meg, miután eladta az egyetlen otthonát?
Összerándult az arca, mintha fájós fogába harapott volna.
– Miért kell ezt így mondani? „Elvenni”, „ingatlan”… Egy családban nem kellene ilyen határokat húzni.
– Egy családban hazugságnak sem kellene lennie, Márk. Az anyád pontosan tudja, hogy ez a ház nem a tiétek, és nem is közös szerzeményünk. A papírok szerint az enyém. Nem felejtette el. Szándékosan próbálja jelentéktelennek beállítani.
Sóhajtott, és elengedte a kezem.
– Túldramatizálod. Anya régi vágású ember. Nála a család egy egység, nem különálló személyek halmaza szerződésekkel meg tulajdoni lapokkal. És talán azon is elgondolkodhatnál, hogy nem szakadsz-e el túlságosan a mi családunktól. Hozzám mentél feleségül, mégis úgy élsz, mintha az anyád akarata fontosabb lenne a közös döntéseinknél.
Hát ez volt az. Éreztem, ahogy odabent valami végleg elszakad. Addig azt hittem, Márk egyszerűen kerüli a vitákat. Most viszont világossá vált: nem csak menekül előlük. Hisz is ebben. Elhitte az anyjának, hogy önző vagyok. Hogy „elszakadok a családtól”. Hogy az én anyám nem nekem adta azt a házat, hanem valami arctalan családi közösségnek, amely fölött végső soron nem Erzsébet és nem is én rendelkezem, hanem a férjem családjának legidősebb asszonya.
– Márk – mondtam csendesen –, az anyám nem a húgodnak vette ezt a házat. Nekem vette. Azért, mert én vagyok a lánya. Rajtam kívül nincs senkije.
Megvonta a vállát, aztán bement a fürdőszobába. Én az ablakpárkányon maradtam, a holdat néztem, és hét év házasság után először gondoltam arra: „Fogalmam sincs, ki ez az ember mellettem.”
Másnap Mária vendégeket hívott. Ez volt az egyik kedvenc módszere: úgy állítani be a saját akaratát, mintha közös családi döntés született volna, hogy az, akire nyomást gyakorol, kisebbségben érezze magát. Ebédre megérkezett József bácsi, a nyugdíjas volt közjegyző, valamint Ágnes néni, aki a helyi asszonykörben sürgölődött évtizedek óta. Mindketten a néhai apósom rokonságához tartoztak, és mindketten áhítattal lesték Mária minden szavát.
Az asztalt az udvaron terítették meg, az öreg kajszifa árnyékában. Salátát szeleteltem, közben éreztem, ahogy a visszafojtott düh lassan forrni kezd bennem. Mária vezényelte az egész készülődést, ő ültette le a vendégeket, és minden mozdulatából ugyanaz sugárzott: itt ő a ház úrnője.
Amikor mindenki helyet foglalt, és a poharak is megteltek, Mária felállt.
– Drágáim, azért hívtalak össze benneteket, mert fontos családi ügyet kell megbeszélnünk – mondta ünnepélyes arccal, végignézve a társaságon. – Nézd csak, József, a fiataloknak itt van ez a ház, mégsem akarnak osztozni rajta.
József bácsi a bajusza alatt hümmögött, és oldalt rám sandított.
– Mi már beszélgettünk erről családon belül – folytatta Mária, esélyt sem adva, hogy közbeszóljak. – A házat át kell íratni Nórára. Két gyereke van, az államtól semmi érdemi segítségre nem számíthat, a férje meg folyton úton van a tengeren. Márk és Lilla még fiatalok, majd megteremtik maguknak, ami kell. Lilla okos lány, tehetséges, jól keres. Hát tényleg nem segítünk a testvérének?
– Szerintem ez így helyes – szólalt meg Ágnes néni is, miközben megigazította a kalapját. – Régen nem így mentek a dolgok? Minden közös volt. Az idősebbek segítették a fiatalokat, a fiatalok gondoskodtak az idősekről. Most meg mindenki kerítést húz maga köré, és reszket a kis vagyonkája fölött.
– Pontosan erről beszélek – kapott bele Mária, egyre lelkesebben. – Ez már nem egyszerűen egy ház. Ez a mi családi fészkünk. Itt nőhetnek fel a gyerekek. Nóra végre biztonságban érezheti magát. Lilla és Márk pedig ugyanúgy itt maradnak a közelben, senki sem akarja őket elzavarni.
Hallgattam ezt az előadást, és úgy éreztem, kicsúszik a talaj a lábam alól. Harmadik személyben beszéltek rólam. Úgy tárgyalták ki a tulajdonomat, mintha ott sem ülnék közöttük. Mintha nem ember lennék, csak egy üres szék az asztalnál. Márk mellettem ült, bólogatott, bort töltött József bácsi poharába, és egyszer sem nézett rám.
Felálltam. A szék lába végigkarcolta a járólapot, a hangja élesen hasított bele a beszélgetésbe.
– Én is mondhatnék valamit? – kérdeztem, és a saját hangom váratlanul szilárdan csengett.
Mária enyhe bosszúsággal fordult felém, mintha egy bútordarab szólalt volna meg illetlen módon.
– Természetesen, Lillácska. Mondd csak.
Végignéztem rajtuk. József bácsi a tányérját bámulta. Ágnes néni összeszorította az ajkát. Nóra szinte belesüppedt a székébe, mintha legszívesebben eltűnne a föld alatt. Márk az ujjai között gyűrögette a szalvétát. Egyedül Mária szegezte rám a tekintetét.