Olyan tekintettel, mint aki már előre biztos a győzelmében.
– Szeretném tisztázni a helyzetet, hogy innentől senki ne hivatkozhasson félreértésre – kezdtem, és bár belül minden porcikám remegett, a hangom meglepően nyugodt maradt. – Ez a ház nem közös vagyon. Nem a házasságunk alatt vásároltuk. Az édesanyám, Erzsébet vette meg. Eladta érte a belvárosi háromszobás lakását. Azt a lakást, amelyért egész életében dolgozott zenetanárként. Minden félretett pénzét ebbe a házba tette, hogy legyen egy helyem, ahol biztonságban érezhetem magam.
Megálltam egy pillanatra, vettem egy lassú levegőt, aztán folytattam.
– Van róla okiratom. Közjegyző előtt hitelesített ajándékozási szerződés. A ház tulajdonosa én vagyok. Kizárólag én. És nem fogom átíratni senkire.
Az asztal körül olyan csend lett, mintha hirtelen mindenki levegőt venni is elfelejtett volna. Mária arca szemmel láthatóan sötétedni kezdett.
– Lilla, most nagyon csúnyán viselkedsz – mondta fagyos, kimért hangon. – Mi a család megsegítéséről beszélünk, te meg papírokkal hadonászol.
– Ez nem papír, Mária – néztem rá rendületlenül. – Ez jog. És erkölcs. Anyám nem azért rettegte végig a kemoterápiát, nem azért kapaszkodott minden forintba, hogy most egy idegen rendelkezzen az áldozatával.
Mária úgy rándult meg, mintha arcul ütötték volna.
– Ne merd a múltaddal befogni a számat! – csattant fel, a hangja hisztérikus magasságba szökött. – Élő szülők mellett halálról beszélni bűn! És mégis ki itt az idegen? Én vagyok idegen?! A férjed anyja vagyok! Bekerültél ebbe a családba, de úgy viselkedsz, mintha az égből pottyantál volna közénk!
– Én nem „bekerültem” ebbe a családba – feleltem halkan, de minden szavam súlyosan hullott a csendre. – Én Márkhoz mentem feleségül. Vele alapítottam új családot. Ön az édesanyja, és ezt tiszteletben tartom. De a házat nem fogja megkapni.
A csend szinte fájt. József bácsi zavartan beleköhögött a szalvétájába. Nóra némán sírt, két tenyerébe temetve az arcát.
– Márk – fordult Mária a fiához –, szólj már rá a feleségedre. Férfi vagy te egyáltalán?
Márk lassan felemelte a tekintetét. Ránéztem, és vártam. Most. Most kellene megszólalnia. Elég lenne egyetlen mondat mellettem, és talán még a tegnapit is képes lennék megbocsátani.
– Lilla… – motyogta végül. – Ne itt, mindenki előtt. Majd később megbeszéljük.
Lehunytam a szemem. Ennyi volt.
Megfordultam, és bementem a házba. Lassan léptem, ügyelve rá, hogy ne lássák, mennyire reszket a lábam. Felmentem a hálószobába, magamra zártam az ajtót, aztán lecsúsztam a padlóra. Könnyek nem jöttek. Csak üresség volt bennem, és valami egészen új, furcsa érzés: a tisztánlátás.
Azon az éjszakán képtelen voltam elaludni. A ház némán állt, odalent csak a tenger sóhajtott újra meg újra, ahogy a hullámok a partra futottak. Márk a vendégszobában aludt; a jelenet után közölte, hogy gondolkodnia kell. Én a plafont bámultam, és a vakolat finom repedéseit számolgattam.
Éjjel kettő körül lementem a konyhába vízért. Ahogy elhaladtam az ajtó mellett, hangokat hallottam. Az ablak résnyire nyitva volt, a hűvös éjszakai szél foszlányokban hozta felém a beszélgetést. Megdermedtem a folyosón.
Mária beszélt. Pontosabban sziszegett. Próbált halkan maradni, nehogy felébresszen másokat, de a dühe élesen átütött a suttogásán.
– Ostoba vagy, fiam. Miféle ajándékozási szerződés? Egy nő mindig az érzelmeivel gondolkodik. A jog meg mi? Ha meghal, te örökölsz utána, mint a férje. De az hosszú út. Nekünk most kell valami ütőkártya. Holnap megmondod neki, hogy elmész. Hogy nem tudsz együtt élni valakivel, aki nem akar jövőt adni a húgodnak. Megijed, ellágyul, és aláírja a szerződést. Eljátsszuk neki a nagy szakítást, ráépítünk arra, hogy retteg az egyedülléttől. Tudod jól, mennyire fél elveszíteni téged.
A hátamat a falnak vetettem, és képtelen voltam levegőt venni. A halántékomban dobolt a vér, a szívem vadul verte a bordáimat. Lassan előhúztam a telefonomat, és bekapcsoltam a hangrögzítőt.
– És ha ez összetöri? – Márk hangja tompán szólt, mégis minden szót értettem. – Tudod, min ment keresztül. A vetélések után alig állt talpra.
– Ugyan már, túléli. Cserébe nálad lesz az irányítás, Nórának pedig háza lesz. Minden a családban marad. Te gondolkodsz egyáltalán a jövőn? Férfi vagy, vagy mi?
Rövid, nehéz hallgatás következett. A telefont a falhoz szorítva vártam.
– Rendben – mondta végül Márk. – Holnap beszélek vele.
Ellöktem magam a faltól, és merev lábakkal visszamentem a hálóba. Bezártam az ajtót. Leültem az ágy szélére, és visszahallgattam a felvételt. Nem volt tökéletes a minősége, de a szavak tisztán kivehetők voltak. Elmentettem a fájlt, elküldtem magamnak e-mailben, feltöltöttem a felhőbe, aztán továbbítottam anyámnak is.
Anyámnak. Írtam neki egy üzenetet: „Anya, holnap gyere. Hadat üzentek.”
Egy percen belül megérkezett a válasz: „Hatkor indulok. Tarts ki, kislányom.”
Ráfeküdtem a takaróra, és néztem, ahogy az ablakon túl lassan világosodni kezd az ég. Nem aludtam. Nem is tudtam volna. Mária mondatai újra és újra lejátszódtak a fejemben. „Megijed, ellágyul.” „Eljátsszuk neki, ráépítünk az egyedülléttől való félelmére.” „Ha meghal, te örökölsz.” „Minden a családban marad.”
Mikor lett a szerelemből alkualap? Melyik pillanatban változott Márk olyan emberré, aki kész üzletet csinálni a félelmeimből? Végigpörgettem magamban az együtt töltött éveinket, de nem találtam választ. Minden igazinak tűnt: ahogy a kórházak után vigyázott rám, a tenyere melege, a suttogása a fülemnél: „Megoldjuk, Lilla.” És most itt tartottunk.
Reggel hatkor meghallottam egy autóajtó csapódását. Kinéztem az ablakon, és megláttam anyámat. Egy taxiból szállt ki, egyenes háttal, szigorúan, a bézs ballonkabátjában. Mezítláb rohantam ki a verandára, és a nyakába vetettem magam.
– Csitt, nyugodj meg – simított végig a hajamon, ahogy gyerekkoromban szokta. – Mindent elmondasz szépen, sorban.
Bementünk. Feltettem a vizet teának, aztán mindent elé tártam: az előző esti vacsorát, a tervezett „előadást”, a hangfelvételt. Anyám egyetlen szó nélkül hallgatott, az ajka vékony vonallá préselődött.
Amikor befejeztem, bólintott.
– Egy óra múlva összehívjuk őket. Legyen jelen mindenki. Addig hozd ide a táskámat, mutatnom kell valamit.
Elhoztam. Anyám kihúzta a cipzárt, és egy vastag borítékot vett elő. Nyomtatott lapok voltak benne: képernyőfotók egy levelezésről, két évvel korábbi dátumokkal.
– Ez micsoda? – kérdeztem, bár a gyomrom már összerándult a sejtéstől.
– Olvasd el – mondta anya. – Sokáig eltettem, hátha egyszer még szükség lesz rá. Ma éjjel, amikor elküldted a felvételt, megértettem, hogy eljött az ideje.
Olvasni kezdtem. Mária levelezett az egyik barátnőjével, még abból az időből, amikor éppen megtaláltuk ezt a telket, és intézni kezdtük a vásárlást.
„…a lényeg, hogy az anyja a saját pénzéből vegye meg a házat. Utána majd ráállítjuk Márkot. A háznak a miénknek kell lennie. Nórának nem adnak hitelt, ez a kis csendeske meg úgyis fél, hogy elveszíthet engem. Várunk pár évet, aztán szépen, csendben átíratjuk. Lilla gyerektelen, ugyan kire hagyná? A vagyonnak a családban a helye.”
Elsötétült előttem a világ.
– Honnan van ez nálad? – suttogtam.
Anyám nyugodtan összekulcsolta a kezét az ölében.
– Azt hitted, ennyire naiv vagyok? Leéltem már egy életet, Lilla. Láttam elég embert. És amikor Márk először elhozott bemutatni téged, már akkor feltűnt valami.